A halálról beszélnek, én tátott szájjal alszom a turbulenciában.
Irigylik a lelki nyugalmam, pedig olyanom nincs, csak tudom, meghalni nem rossz.
Kabalaállat – mondom magamra, ezzel megnevettetem őket: akivel ennyi minden történt, az nem zuhan le, túl banális lenne. Majdnem eloszlatom a kétségeiket, de miután landolunk, a terroristáktól kezdenek félni.
Menthetetlenek, tudom.
A világ már nem lesz jobb – súgom nekik oda, de nem hatja meg őket.
Párizs túl gyönyörű ahhoz, hogy a terroristákra gondoljak. Túl sok a rendőr, hogy elfeledjem őket.
Először járok itt életemben.
A francia nőket karcsúnak és gyönyörűnek képzeltem eddig.
A francia nők tényleg karcsúak és gyönyörűek.
A férfiakat nem képzeltem el. Mintha ebben a városban csak nők lennének. Nők, vékony cigarettával a teraszon, lábuk keresztbe dobva, és beszélnek. Folyamatosan beszélnek valamiről. Ezek a nők már nem a meghódítandó nép. Nem lehet őket leigázni. Nem kacérkodnak. Ülnek és dumálnak, a férfiak pedig hallgatják őket. Ez tűnik fel először Párizsban.
A világ megváltozott, a nők tátott szájjal alszanak a turbulenciában, a férfiak pedig annyira félnek, hogy csak fegyverrel merészkednek ki az utcára.
Másnap azt hiszem, egy nap alatt képes vagyok keresztülrohanni többezer éven. A Louvre előtt hosszú a sor. Azok a férfiak, akiknél nincs fegyver, a nőket bámulják. Hirtelen úgy tűnik, hogy a nők irányítják a világot, és erre csak most döbbenek rá. Hogy jutottunk el idáig? Szombat van, senki nem főz, senki nem mosogat. A Louvre üvegpiramisa előtt áll az egész világ, mindenki félnégyre vett jegyet. Fogalmam sincs, mikor jutok be, és merre induljak el.
Az ókornál kezdem, aztán tovább, át Mezopotámián, a nagy emberfejű kőszobrok mellett, rácsodálkozva, milyen valóságosak hirtelen Hammurapi törvényei, és mennyire érvényesek ma is. Közben egy nagy csarnokba érek, ahol nem jut eszembe, hova lett a győzelem istennőjének feje. Niké vagyok, a többi részem nem törték meg, büszkén lebeg a ruhán a szélben, szárnnyá merevedik mögöttem, együttérzek a megcsonkított testtel. Majd A szabadság vezeti a népet jönne, de azt éppen restaurálják. A vörös terem után úgy érzem, le kell ülnöm, nincs tovább a történelemből, elvitték a szabadságot, és nem hiszek abban, hogy meg lehet javítani.
Mire kiérek, esik és sötét lesz. Csigát rendelek, ami nyúlós és föld íze van. Az Eiffel körül nincsenek franciák. Unják. A lakás olyan apró, mint egy gyufásdoboz, egyenesen fekszem benne, félő, hogy lángra lobbanok. Ha az utcára lépek, a csillogó tornyot látom egyből. Mindent megér a látvány.
Vasárnapra már ragyog a nap, a Concorde le van zárva. A Champs Élysées-n sétálok a bőrönddel, megyek előre és mélyre tödőzöm a pillanatot. Itt maradok örökre a történelemben, a tér mellett, ahol királyokat fejeztek le, a diadal előtt, ahova nem érek el, mert akkora a tömeg.
Közben arra gondolok, mikor lesznek annyira bátrak a férfiak, hogy letegyék a fegyvert.