A lábamban lassan elindul a keringés.
Közben nem szólalok meg, tartalékolnom kell az erőt.
Felérek a csúcsra: eljutok a kórházi folyosó végéig, aztán elindulok vissza ugyanolyan lassú léptekkel.
Borjú-serpám úgy adagolja a vért a bal lábamba, mintha mindig is erre tanították volna.
Nem tudok sokat róla, nem beszél, de az életét adta értem.
A levegő sűrű, a tüdőm nehéz, aztán valahogy mégis könnyűvé válik a testem.
Majd egyszerre kitisztul minden és elkezdem látni az egész életemet, a benne szereplő embereket, az utamat, hogy mit kell tennem, ki vagyok én. Soha nem láttam még ennyire egyértelműen semmit, mint a kórházi folyosó végén, a Himalája tetején.
Néhány perccel később leérek az alaptáborba, megfontolt mozdulatokkal az ágy kényelmébe helyezem magam, a megfeszült tüdőm elernyed.
Felhívom azokat, akiket szeretek, és elújságolom, hogy megmásztam a világ legmagasabb csúcsát.
Soha nem láttam még ragyogóbbnak az életet, mint itt, a kórházi ágy nyugalmában, gondoskodó, szakértő kezek között.
A mosolygós, kedves érsebész a pulzusomat nézi, a főorvost egyfolytában összekeverem Istennel, a nővérangyalok megmossák a hajam és tisztába tesznek.
A testemben megszűnik a március óta tartó, kibírhatatlan fájdalom, a végtelen béke jön el.
Behunyom a szemem.
Úgy lélegzem, mintha enyém lenne a világmindenség, mintha én lennék a világmindenségé.
Az élet járja át a sejtjeim, és bölcs értelem van mindenben.
Elalszom.
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
