Anyám három éve, egy hónapja és tíz napja nem él.
Azóta észrevehetőbben körbevesz bennünket egy hatalmasabb erő.
Itt van velünk a sajátos folyamatosságában az élet vége, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a halálra, és ez csak abban a vonatkozásban ijesztő, hogy azok az emberek is meghalhatnak, akiket nagyon szeretek.
Anyám három éve, egy hónapja és tíz napja nem él, én pedig nem tanultam meg ezzel együtt élni. Az élet és a halál megállás nélkül köröz fölöttünk, délelőtt ravatal, éjjel ünnepély, erőteljesen szeretek, szorongok, nótázok, félek, a mellkasomon ül a halál, de nem nyom össze, mert rajta ül az élet is, egymást lökdösik, átnyúlnak a tüdőmön, belemarkolnak az apró vérereken át a szívembe, most még nem tudom pontosan, mit okoznak a mozdulataikkal.
Három éve, egy hónapja és tíz napja nem él az anyám, de én élek, boldog vagyok és közönyös, energikus és lomha, világból kiábrándult, egyvalamiben hívő, és szeretetteljes.
Anyám nem él, de én élek, és rettegek, sokszor gondolok a halálra, de gondolok az életre is, az enyémre meg az anyáméra. Az anyám nem a maga egyszerű fájdalmában hiányzik, hanem értelmezhetetlen az, hogy nincs már itt, hogy nem ismerheti az életem szerelmét, hogy soha nem láthatta, milyen vagyok boldog emberként.
Anyám a fenti képen alig huszonhárom éves, én pedig nemsokára negyven, és soha nem fogok úgy nézni senkire, mint ahogy ő ránk.
Ő se néz már, nem ölel meg…
‘Barackfavirága, orgonaága.’
Ez van.
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
