Beszívja a levegőt, benntartja, kiengedheti
Előbb a torkom önti el a forróság, majd az ágyékomig ér.
Olyan érzés, mint amikor pisilni kell.
Mintha villanykörte lennék, amiben felkapcsolták az izzószálat, világosságot adok, de a meleget csak akkor érezhetnék, ha közel jönnének.
Senki nincs a vizsgálóban. Az ajtóra ki van írva: sugárveszély.
A kontrasztanyag egy percig hevít, azután a hőérzet visszaáll a normális fokra.
Ezelőtt sokszor elmondták: nem kell megijedni, hamar elmúlik.
Egy ideje nem ismételgetik, ha én jövök. Megismernek.
„Sokkal jobban néz ki, hízott is, a színe is üdébb.” – dicsérnek meg, én pedig büszkén bólogatok, mint egy óvodás, aki szépet rajzolt, és megsimogatta az óvó néni a fejét.
A csőben fel-alá tologatnak egy ágyon, odakintről szólnak egy rádión keresztül: „Beszívja a levegőt, benntartja, kiengedheti.” Olyan jól csinálom, úgy figyelek, hogy meg se rezdüljek, ha a CT olimpiai sportág lenne, én nyernék.
Három hónapja vizsgáltak utoljára, az utolsó kemónál, akkor kísérettel jöttem, most nagyképűen szólok a Professzornak, hogy rohanok, mert ebédem van.
Öt perc és vége, kitolnak a csőből, leengedik az ágyat, kihúzzák a kontrasztanyagos kanült, egy kemény vattacsomót nyomnak a helyére, és leragasztják egy hosszú sebtapasszal.
Néhány órával később az erdőben sétálok a kutyámmal. Egy éve sincs, hogy ide költöztünk a körútról, de csak most vagyok képes felfedezni a környéket. Minden nap tovább merészkedek az erdőben, minden nap új utakat, és új fákat látok, újabb padokra ülök le. Minden egyes nap tovább jutok a sétán. Vannak nehezebb időszakok, amikor a lábam nem úgy bírja, megérzi az időjárást, olyankor leülök, vagy vissza kell fordulnom hamarabb.
Ma eljutok egy olyan tisztásig, amit még nem láthattam. A kutya türelmesen baktat mellettem, nem rángat, érti, hogy nem tudok sietni. Körbeszaglássza a fák tövét, a padok alját, megugatja a három fiatal srácot, akik szembe futnak velünk. Egy lány odajön, meg szeretné simogatni, és már nyújtja is a kezét, a kutya pedig leül, engedi, hogy megvakarják a fülét.
Ma többször állok meg, nehezebben visz a lábam, front jön, érzem a csípőmben is a tompaságot. Beszívom mélyre a levegőt, végtelen nyugalom árad szét bennem, benntartom, hogy a kontrasztanyagot kitolja a friss oxigén a sejtjeimből, aztán kiengedem.
Hazaérek, engedek egy kád vizet, frissítem az EgészségAblakot, várom a CT eredményt. Ott a friss lelet, megnyitom, de nem olvasom el. Elküldöm a Professzornak, aki szinte azonnal válaszol, hogy örül, mert jó a lelet. Jó? Mit jelent a jó? – kérdezek vissza (a Professzort néha meg kell fejteni.) Azt mondja: Nagyon szép, megy tovább a kezelés, ahogyan eddig.
Szép a CT-m. Így sem fogalmaztak még az eredményeimmel kapcsolatban. Szép a rajzom, az óvó nő is mondta, és az volt a legnagyobb dicséret. Szépen alakulnak a sejtjeim, egymáshoz rendeződnek, sorfalat állnak, életre kelnek a rák előtt, elvégzik a dolgukat, amire ráveszi őket a terápia, amire rávettem őket én. Lassan megnyerik az olimpiát.
Beszállok a kádba, már ezt is teljesen egyedül csinálom, nincs segítségem benne legalább másfél hónapja. Örvendezek az önálló mozdulataim előtt, ahányszor ráeszmélek, képes vagyok az adott funkcióra. Elvettek belőlem, és visszaadtak, visszaadtak az életnek, visszaeresztettem magamba az életet, vagy sosem eresztettem el. A fejemre hajnövekedést serkentő, kávés pakolást kenek, bemasszírozom a bőrömbe a hűvös anyagot, az arcomba iszapos maszkot gyurmázok, lehántolom az elhalt hámsejteket. A sejtjeimre gondolok, hogy ezek mennyire jó arcok, nem világítottak akkor, amikor bemondták a csőben azt, hogy Beszívja a levegőt, benntartja, kiengedheti.
További tartalmakért csatlakozz az Olvasói Klubhoz ITT!
(Kiemelt kép forrása: Pexels)
