és csak élek

Néhány szempilla marad.
Eleinte azt hiszem, nem ritkul a szemöldököm sem, de tévedek.
A méreg pár pillát hagy, emiatt az arcom furán püffedtnek tűnik, csecsemőre hasonlítok, nem nőre.
A szám felső íve felett a pelyhes szálak megmaradnak, azokra semmilyen méreg nem hat, csak a cukorgyanta, de oda nem vagyok képes elmenni hónapok óta. A cukorgyantásnál hideg van, és van ott egy pillázós szoba, ahol elnyújtott órákon keresztül műpillákat ragasztanak fel az arra vágyóknak, szálanként. Egyszer voltam ilyenen, alig bírtam csukva tartani a szemem, amikor tükörbe néztem, megrémültem, hogy úgy nézek ki, mint az alvós Piroska babám. Utána szálanként tépkedtem ki a drága pillákat a szememről, közben megfogadtam, soha többé.
Most jól jönnének azok a pillák.

Szeretnék elmenni szépségszalonba, de akkor eszembe jut, ahogy a többiek mondogatják, ezek nem számítanak most.
Az emberek elmondják, mivel kellene foglalkoznom, csak a gyógyulásomra szabad koncentrálnom, de az emberek nem tudják, mennyire fárasztó egész nap arra koncentrálni, hogy jól legyek. Néha nézek magam elé, és elképzelem, ahogy visszatérek a szociális életembe, amikor már nem fogok félni az emberektől, újra képes leszek válaszolni arra a kérdésre: hogy vagy?, és hagyom, hogy idegenek is megöleljenek. Aztán jelentéktelen dolgokról beszélgetünk újra, és elfelejtjük a lényeget.

Ma kitakarítom a lakást, a kutya szőrét órákig porszívózom, és a kárpitot is kitisztítom. Friss illat van, leesett a hó, el se fog olvadni, a hegyen vagyunk. A város már latyakos, én meg egy téli képeslapba vagyok bezárva, nem tudok elindulni, erős a csúszásveszély. Egész délelőtt könyveket dedikálok, a kutya a székem alatt fekszik a padlón, reggel, amikor leviszi a férfi, akivel élek, nem érti a havat, életében ma lát ilyesmit először, nem mer pisilni, úgy kell könyörögni neki. Aztán visszajön, bebújik a székem alá, és ott hever egész délelőtt. Majd bemegyek a hálóba, olvasni, írni, és az ágyam mellé teszi át székhelyét. Néha felnéz, ha túl hangosan pötyögök, vagy valaki felhív, ilyenkor azt gondolja, őt keresik, és már megy az ajtóhoz intézkedni.

Ha videóhívásban vagyok a barátnőimmel, az arcomat fürkészem, nem nézek túl gyakran tükörbe. Várom, hogy nőjön a hajam, a fejbőrömet masszírozom, gyenge, gyér pihék szerteszét. Az orromban a nyálkahártyát lebontotta a méreg, alvadt darabokban válnak le a sebes részek, ébredéskor feszíti az orrsövényt belülről, és fáj.
Nem a külsőség a fontos, örüljek, hogy élek, látod, van, aki szeret, másnak ennyi sincs.
Jó az étvágyam, ez a fontos, hízzak kicsit, menjek ki a levegőre, tornázzak többet, ne egyek cukrot, tejet, húst. Mindenki tudja, hogyan kéne, a sebeimet, fejtsem meg a sebeimet, mondjam meg, honnan jött vissza ez az egész, ha nem tudom a választ, majd ők megmondják.

Én meg csak nézek ki a fejemből.
És csak élek.