A Csinibabában van egy dal: Imádok élni, imádok élni, imádok bátor szívvel semmitől se félni... ezt dúdolgatom.
A test turbóra kapcsol, éjjelente verejtékben ébredek.
Lelkem kísértetként lebeg a fülledt napok között.
Nem számolom az időt. Nincs is idő.
Ma emberek közé megyek. Levágatom a hajam.
A nyakam szabad, nem tapad rá a hajcsomó, szinte felszabadulok.
A járdára lépni olyan, mintha most tanulnék járni.
(De hisz most tanulok járni.)
Nem érzékelem a gravitációt.
A taxiból a gyalogosokat nézem.
A távolban délibábot rajzol a forróság, a Margit-sziget mögött elválik az égbolt a földtől.
Másnap varratszedés Nyíregyházán. A kórházi épületek között nehéz megtenni a többszázméteres távolságot. A bal lábamban alig van erő.
A mindennapok olyanok, mint egy számítógépes játék: több életem van, és ha elrontok valamit, akkor kezdhetem az egészet elölről. Most újra a startvonalnál állok, ahol ismét a járást kell elsajátítanom a nagy épületek között. Nem tudom egyből megmászni a magas falat, nehéz eltalálni azt a szöget, ahonnan sikerül a következő szint elérése. A tartalékaimra nézek, és megszámolom, hány darab életem maradt még.
Ez az utolsó, ezt már nem ronthatom el.
A következő órában a hűvös ultrahangos teremben fekszem, a megmaradt vesémet vizsgálják, csökkent-e a tágulat. A vizsgáló szakorvos biztató dolgokat mond, amin sírni kezdek.
Hazamegyek, lefekszem aludni.
A Csinibabában van egy dal: Imádok élni, imádok élni, imádok bátor szívvel semmitől se félni…
Rájövök, hogy az élethez való végtelen ragaszkodásom tart életben.
És az, hogy nem félek.
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
