Eladott áruk beszerzési értéke

Hosszú telefonbeszélgetés a könyvelőmmel, miközben azt mondja: ELÁBÉ.
Nem kérdezek vissza. A vonal másik végén lélegzetvételnyi szünet.
Mintha várna valamit, talán azt, hogy mi az az elábé, neharagudjhogyeztismegkérdezem.
Eladott Áruk Beszerzési Értéke. – tessék, tudom. A munkahelyen már megtanultam. 
Bár az első néhány hónapban ott se merem elárulni, hogy fogalmam sincs, olyan könnyeden csevegnek róla a kollégák, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Most meg itt állok negyven előtt alig egy évvel, megfejtek egy szép mozaikszót, amiről folyton a karalábé jut eszembe, és lassan megértem az adózás bonyolult rendszerét is. 
Felnőtt leszek végérvényesen, nem konokul, állhatatos módon, hanem természetesen és észrevétlenül, karalábék, és adók között egyensúlyozva.
Mostanában nem írok a blogra, mert a kéziratomon dolgozom, amikor nem vagyok odabent, a munkahelyen, eladott áruk beszerzési értékei között. Az élet az éttermekben fényes és vidám, a januárra az emberek azt mondogatják, szürke, unalmas lesz, nem történik semmi, a mi januárunk meg úgy lepörög, hogy észre se vesszük, már a februárba taposunk. 
Lassan tavasz van, és azon kezdek szorongani, hogy gyorsan véget ér minden. A boldogság fő jellemvonása ez, lassan ezt is megtanulom.
„Tessék, gyere itt van, erre vágytál, markolj hát bele, élvezd, ez most történik, szívd mélyre a levegőt, a tiéd, nem veszi el senki, hidd el, nem veszik el tőled.” – mondogatom magamnak, mint egy önjelölt guru. (Szerencsére engem senki nem hall.)
Hajnalonként kiülök a kanapéra írni. Két órákat gubbasztok itt, általában öttől hétig. Most öt óra van. Amikor először olvasod ezt, már hét.
Hétkor visszafekszem a férfi mellé, akivel élek, aki erre összegömbölyödik kifli alakúvá, és amikor ez a tüneményes alakzat megérez engem maga mellett, nyöszörög egyet, és úgy passzítja hozzám testének tengelyét, mintha összeillő tetrisalakzatok lennénk, csak mi nem tűnünk el.
Bőréből mélyre lélegzem a sűrű, babapiskóta illatú párát, és így maradunk, amíg lehet.
Az eladott áruk beszerzési értékét a boldogság mértékegységéhez hasonlítom.
Mit adtam azért, ami most van? Kiszámolhatatlan.
Mit nem adtam volna ezért? Mindent, és bármit.
Eladnám? Soha!
(Értéke felbecsülhetetlen.)

Amikor elindulok a munkahelyre, még mindig érzem a babapiskóta illatot. Lassan három éve így van ez.
Már így marad, egyre erősödik, pedig azt állították – akik a januárról is beszéltek –, halványodni fog az idővel.