elmúlt két hónap

Tompa nyomással kezdődik valamikor március végén. 
Az első pillanattól kezdve tudom, hogy mi ez, mert jól megjegyeztem az érzést.
Először az edzéseken fáradok el, aztán azt észlelem, hogy az edzésre vezető út is megterhelő.
Lassabban kezdek járni, elfogy a lendület, aztán abbahagyom a sportot.
Az edzőmnek azt mondom, hamarosan visszatérek, de tudom, hogy nem térek vissza hamarosan.

Alvás közben forgolódom, lassan elszivárog a komfortérzetem. A kényelmetlenség tovább erősödik, de akkor még napközben el tudom terelni a gondolataimat a munkával, az új könyvvel. Éjjelente azonban egyre erősebb jelzéseket kapok a testemtől. Igen, ez az, pontosan ugyanott, a bal csípőmben, a csípőm mélyén, egészen legbelül, ahol tíz évvel ezelőtt. Biztos a front, vagy a klimax erősödött be – próbálom megnyugtatni magam.
Orvoshoz megyek, hogy új hormont írassak fel, nagylabort csináltatok, mert kell a hormonhoz: a veseérték a kritikus előtti tartományban, a májérték sem fényes. Kiderül, hogy nem lehet hormont írni, kell egy belgyógyász áldása, hogy a vese bírni fogja. A belgyógyász az orrára tolja a szemüvegét, miközben a monitorba gépelt szöveget nézni a kórelőzményemről, és azt mondja, „hihetetlen ez a történet.” Aztán rám néz, mintha nem hinné el, tényleg élek, én meg azt akarom mondani, hogy nem vagyok szellem, de nem szólalok meg, és az egészben van valami kedélyesen szórakoztató, ami megnyugtat.

A belgyógyász ultrahangra küld, az ultrahangos orvosnő alaposan átvizsgálja a kismedencémet, a jobb oldalam szép, a bal oldalon elidőzik. „Nem működik ez a vese.” – diktálja az asszisztensének.
Aznap nehezem alszom el, a vesémre gondolok, és arra, hogy nem akarok még egy szervet elveszíteni.

Kiírnak egy kismedencei MRI vizsgálatra, ahova már rutinosan érkezem, felfekszem az ágyra az MRI gép ember nagyságú csöve előtt, beszúrják a kontrasztanyagos kanült, a másik kezembe a pánikgombot helyezik, a karjaimat a fejem fölé hajlítom, és arra koncentrálok, hogy ott is kell tartani végig, nehogy zavarják a vizsgálatot.
Az irtózatos hangú csőben azt képzelem el, hogy balettművész vagyok és egy megvilágított színpadon táncolok. Pontosan tudom, hogyan kell kitartani a mozdulatot, akár egy órán keresztül is képes vagyok rá, közben nem nyitom ki a szemem, hiába a rettenetes hang, a gép sátáni dobolása, nem nyitom ki a szemem, most balerina vagyok, prímabalerina, kecses mozdulatokkal, karcsú testtel, megvilágít a rivalda, állva tapsol a közönség.

Amikor kihúznak a gépből, újra ott a valóság, amely szerint alig tudok menni.

Közben abbahagyom a munkát, hosszabb szabadságot veszek ki, a könyvvel kapcsolatos teendőket elvégzem, és szabályosan kirántom a fejem a zakatolásból. Áttérek a teljes értékű vegán étrendre, nem veszek magamhoz semmilyen feldolgozott élelmiszert, kávét, alkoholt, vagy cukrot. Akupunktúrára kezdek járni, ahol a felszúrt pontjaim még jobban megmutatják, hol van az elakadás. A bal csípőm durván jelez kezelés közben, a szemem könnybe lábad, azon gondolkodom, hogy fogom kibírni a tűket, próbálom elképzelni, hogy újra balerina vagyok, de ezúttal nem megy.

Itt vagy megint, régi ismerős, velőmet tépő fájdalom, itt vagy újra, hát mutasd meg magad, mit akarsz még tőlem, mit kell még látnom, megértenem, leküzdenem, vagy csak engednem kifelé, hogy menjen, bomoljon szét, legyen a semmié. 

Naponta két három órákat meditálok, újra forró kádakban ülök, mint annak idején, amikor anyám fürdetett a kamillában, elmélyülök a testem rezdüléseiben, figyelem, mit akar mondani, mit nem tanultam meg még belőle, mit hagytam figyelmen kívül, vagy mit felejtettem el az elmúlt évtizedben. Rájövök, hogy konstans mérgezés alatt állok, hogy folyamatos stressznek teszem ki magam, hogy nem figyeltem magamra eléggé, hogy sosem kapcsoltam ki, közben módszeresen beengedtem a gyűlöletet, hogy azzal fájdalmat okozzak magamnak újra és újra. 

Elfelejtettem bízni magamban, kételkedtem az istenekben, odaláncoltak egy sziklához, én vagyok Prométheuszt, minden nap újra és újra kitépték a belső szerveimet. 

Majd rájövök arra is, hogy én láncoltam magam oda, és azonnal abba kell hagynom, amit csinálok, ki kell kapcsolnom a gondolataimat, pihennem kell, nem engedni be több gyűlöletet.

Közben megjön az eredmény: találnak három megnagyobbodott nyirokcsomót a bal csípőmben, amelyek nyomják az urétert, emiatt a bal vese épphogy működik, ezek okozzák a fájdalmat is, de azt még nem tudják megmondani, mitől nagyobbodott meg, van-e benne tumor, további vizsgálatokra van szükség.

Másnap az onkológiai intézet aulájában állok, a női mosdót keresem, átbicegek az ajtón, mert hánynom kell, és közben azt mantrázom, hogy ez biztosan nem a valóság, hogy megint ugyanitt vagyok az onkológia fojtogató, sűrű szagában, ugyanazzal a fájdalommal a bal csípőmben, hogy ez nem kezdődhet el megint elölről, én ezt már megszenvedtem, megtanultam, az életet akarom, nem a halált.
A mosdóban nincs papír, sem a fülkében, sem a kagylók mellett, kimegyek, kérek az egyik dolgozótól, aki csak megvonja a vállát. Üvölteni akarok, hogy itt még mindig nincs papír, itt még mindig nincs egy szemernyi méltóság sem. Bőgök a folyosón, és engedem, hogy a fájdalom szétáradjon, engedek neki, legyen most ő a nagyobb.

Aztán hazamegyek, összekuporodom az ágyban, ahol meditálni kezdek a tibeti fuvola dallamára, átmeditálom magam a végtelenbe, egy másik univerzumba, ahol egy kertben vagyok, ágyások között hajolok, nincsenek fájdalmaim, gondozom a veteményest, piros retket húzok ki a földből, a nap süt, mellettem kiskutya rohan, körbeleng az élet.

Folytatása következik…

(A kiemelt képet Pap Dávid készítette múlt héten, az új könyvem kampányfotózásán.)