emberek az égben

Azon gondolkodom, vajon ki nézi végig a stewardess-eket. Az embereknek fogalma sincs arról, mit kell tenniük vészhelyzet esetén. Aztán a gép oxigéntartalékára gondolok. Aztán arra gondolok, melyik foglal el a gépen nagyobb teret, melyik nehezebb: a hit vagy az oxigén.

Vonattal megyünk a reptérről, az állomásnál egy Uber sofőr vár, a férfi, akivel élek kedélyesen cseveg vele, amíg a szállodához érünk – mindig ezt csinálja –, én pedig csendben adagolni kezdem magamnak a kedvenc városom a hátsó ülésen. Londonra fel kell készülni, ide úgy kell jönni, hogy már készen állok. A Tesla üvegtetején keresztül bámulom a házakat, ahogy kirajzolódnak az Abbey Road épületei, a szikár fák, a szürke, élettel teli hangulat. 

Este pubozni megyünk, ez csak a 19. század óta áll itt, pont jó lesz arra, hogy megnézzük, ahogy a Liverpool játszik, és együnk egy Fish ‘n’ Chipset. Közben készítem magam a másnapra, jön a barátnőm, London lett a szülinapi ajándékom, az út, a programok, a szabad levegő, a bizonyíték, hogy újra tudok utazni, járni. Buszra szállunk, metróra szállunk, csodálom az Underground színes csempéit, a piros jármű emeletéről az áruházakat, a régi épületeket, a rendezett sorházakat Kensingtonban. A Piccadilly Circus-nél szállunk le, elvétjük a megállót, taxit fogunk, a londoni taxiknak öreg bőrillata van, majd az Oxford street-en sétálunk, egy lány a Someone Like You-t énekli. Egy vékony, idős férfi taxinak int, fátyolt visel, gyönyörű sminket, Chanel kosztümöt, kesztyűt és körömcipőt. A másik sarkon egy nő áll Hello Kitty-s tüllszoknyában, egy szál rózsaszín kardigánban és a három fokban is miniben.

Beülünk egy ázsiai levesezőbe, beülünk egy süteményeshez, aminek az ablakában készítik az eprest, a pisztáciást, a csokist, a nugátost, kávét veszünk egy arab kávéházban, teát iszunk, mindenből harapni akarunk, London túl nagy falat. Egy pénztáros megdicsér, azt mondja: cool a szettem, melegítőben vagyok, mamuszban és bundában. Egy másik nő rám mosolyog, egy ékszerbolt biztonsági őre integet. Szokatlan, hogy itt egymásra néznek az emberek, hogy itt nem furcsa a Hello Kitty-s nő, a fátylas öregúr. 

Elmegyünk egy melegbárba, szóba elegyedünk egy idős angol úrral, fél órán át csevegünk vele, elmeséli, hogy tavaly prosztatarákja volt, majd jön egy másik, akinek jeltolmácsolás a foglalkozása, és jön egy harmadik Szaúd-Arábiából, aki a családi vállalkozásában dolgozik, arannyal foglalkozik. Csütörtök délután pezseg a Soho, amíg a férfi, akivel élek dolgozik, addig mi átmasírozunk a környéken. A Piccadilly Theatre-be van jegyünk a Moulin Rouge musical-re, a tér vörös, hatalmas felirat a színpadon, egy táncosnő fűzőben harisnyatartóban lejt végig, majd jön egy másik, pucsít, aztán két férfi cilinderben, frakkban, a nézőtéren gyülekeznek, vidám morajlás, koccintások, itt a színházban pezsgőznek és popcornoznak. Az előadás berobban, a nők az égbe emelik a lábukat, a combjaik akár a lovaké, ijesztőek és gyönyörűek. 
Aztán beülünk egy másik bárba, aztán értünk jön a férfi, akivel élek, aztán taxit akarunk fogni, de ez éjjel a Sohoban lehetetlennek tűnik, aztán szóba elegyedünk egy török riksással, a férfi, akivel élek tíz perce vele cseveg, csodálom, hogy bámilyen idegennel képes szót érteni. 

Másnap reggel pazar helyen reggelizünk, az étterem tele piros lufikkal, szerelmes számok szólnak, lazacos bagelt rendelünk, pisztáciás krémest, Valentin-nap van, a manager virágot hoz a szép pincérlánynak, megpuszilják egymást az étterem közepén. Az ablakból látjuk, ahogy egy reklámkampányt fotóznak, két férfi jön kézenfogva, egy nő és egy férfi leül mellénk, epres süteményt esznek és csókolóznak. A barátnőm hazaindul vidékre, ő itt él hat éve, én felülök egy random kiválasztott piros buszra, és megyek, amíg szépet látok. Aztán felszállok ugyanarra a másik irányba, visszatérek az Oxford street-re, sétálok kicsit, süt a nap, veszek egy sivatag színű szemhéjpalettát, érezni akarom a város lüktetését, hogyan lüktetek vele együtt én is, hogyan tér vissza belém az élet, emlékezni akarok arra, hogy itt vagyok, hogy képes voltam eddig eljönni, hogy nem fáj a lábam, hogy már nem kell annyira figyelnem minden egyes lépésemre. 

Háromkor indulunk ki a reptérre, az ablakból az épületeket bámulom, nem szólalok meg, ez a mi Valentinunk, csendben ünnepelünk az állomáson, a hidegben, amíg várjuk a vonatot. Egy lány felsliccelt szoknyában, vékony kardigánban áll a peron másik oldalán, a kabátját a karjában tartja, egy fiú odamegy, virágot ad neki, megcsókolják egymást. 

Visszafelé a gépen a stewardess-t nézem, és arra gondolok, hogy a hit foglal el több teret a gépen, az a nehezebb, az tartja fent az embereket az égben.

(A videós élménybeszámolót ITT nézheted meg!)

További tartalmakért csatlakozz az Olvasói Klubhoz!