Barion Pixel

Emberekre hasonlítanak, de nem azok

pexels-john-rocha-230675

Csak egy rövid bejegyzés. Amikor ezt írom, hajnal négy van.
Rossz álomból ébredek, a férfi, akivel élek, Kínában van másfél hete, nem alszom jól.
Kettőkor is felriadtam, akkor elindítottam egy interjút a Youtube-on, most pedig arra kelek, hogy egy másik videó megy, amiben emberek azzal játszanak, hogy virtuális embereket irányítanak ide-oda, akik furcsán mozognak, és közben arról beszélgetnek, hogy épp mit csinálnak a játékban, de nem jut eszembe a játék neve és ez idegesít.
Gyorsan elkapcsolom, olyan gyorsan, amennyire múlt szombaton a negyvenedik évembe léptem.
Három évvel ezelőtt, a harminchatos születésnapomon még volt anyukám, és még nem volt az a férfi, akivel élek
Idén kint ünnepeltem Svédországban a kollégákkal, most szinte csak férfiakkal dolgozom együtt, így hat férfi kísért mindenhova. Egy eladóval szóba elegyedtem, miközben kiválasztottam egy gyönyörű föld színű szemhéjpalettát, megkérdezte, hogy én vagyok-e itt az urakkal, már figyelt. Azt mondtam neki, hogy a testőreim, és nevettünk.
Így alakult át körülöttem minden.

Közben a férfi, akivel élek a világ másik feléről köszöntött fel.
Letöltöttem egy radaros appot a telefonomra, mikor elindult, aggódó típus lettem. Ha a világ másik felére repül, mostantól itt figyelem, hol jár a gép.
Radarok és furcsa számítógépes játékok hangjai között élek ezekben a napokban.
A svéd tél hideg, de nem esik rosszul, sőt, az otthon melegét sugallja, ha éjjel esik húsz centi hó, és nem lehet emiatt kinyitni az ajtót. Ott kint nem ijednek meg ettől, itthon már a felénél leállna minden. Olvastam egy cikket, hogy Texasban is nagy havazások vannak, ahol ez egyáltalán nem szokványos, ott nem ismerik a téli gumit, nincs tapasztalatuk arról, hogyan kell vezetni hóban, csúszós utakon, a házaik sincsenek felkészülve az extrém hidegre, és tömegbaleseteket okoz a megváltozott klímahelyzet. 
Alakítja körülöttünk magát a környezetünk, reagál ránk. 
Az élet búgócsiga, az is többször körbeér rajtunk, kóválygó köröket ír le, néha nem tudni, milyen íven fut.
A búgócsigának van egy zümmögő hangja, olyan van az életnek is, szinte kántál, miután megpörgetjük.
Gyerekkoromban játszottunk búgócsigával, varázsszernek gondoltam, most jöttem rá, harminckilenc évesen, hogy az is volt. Lehet még venni csigát, de ki kell fogni az igazi kincset, sok a bóvli.

Közben elálmosodtam, megyek, visszaalszom.
Be akarom csukni a laptopom, és akkor látom, mit írtam félig nyitott szemmel a keresőbe: olyan játék, amiben embereket kell irányítani, akik furcsán járnak.

Azt még nem tudom, hogy másnaptól a rendszer csak olyan videókat fog feldobni, amelyben GTA színészek játszák el a furcsán járó figurákat, akik olyanok, mint az emberek, de mégsem, és róluk is beszélni fognak egy videóban.

Az emberek beszélnek az emberekről, akik olyan embereket játszanak el, akik emberekre hasonlítanak, de nem azok.

Kiemelt kép: John Rocha

Cimkék:

Megosztás

További bejegyzések