és van a padló alatti rész

Van a padló alja.
És van a padló alatti rész, ami szétpréseli a véráramodat.
Alulról kaparom ezt a helyet az utolsó napok egyikén a kórházban, vasárnapra egy öblös kiáltással megérkezik a vihar is, ami földöntúli fájdalmat hoz, de nem tudom eldönteni egyből, hogy azon a napon a vihar, vagy az elmém űz velem kegyetlen játékot.

Ülök a nővérpult előtt, és zokogok, közben azt képzelem, hogy ez már a megőrülés kezdete. Az utolsó napokban szinte semmit nem tudok aludni, altatóval sem megy. Megvizsgálnak, nincs komplikáció, csak a lelkem szakad darabokra. Akkorra fogom fel, hogy mi történik, hogy az élet megint egy hajszálon lóg a fullasztó nyári pokolban.
A leheletem elviselhetetlen, azután is, hogy fogat mostam, a testem úgy verejtékezik, mintha egyfolytában sírna. A kitartásra gondolok, hogy nem lehet most meghalni így, hogy hinnem kell valamiben, ami megtart, nemcsak magamban és az orvosokban, hanem másban is. 

Megjön a szövettan: a korábbi rákom tért vissza nyirokáttét formájában, ezt operálták ki most sikeresen, de szükséges és kikerülhetetlen a teljes gyógyulás érdekében az utókezelés.
Lassan megnyugszom. 
Legalább tudjuk, mi van.

Újra végigveszem az eseményeket: mikor jelentkezett a fájdalom, mennyire apró dolgokon múlt, hogy nem lett közben mélyvénás trombózisom, és az, hogy felhívtam ezt az orvosomat is, végül pedig milyen pontosan és jól döntöttem abban, hogy Nyíregyházán operáltatom meg magam. 

Nem szerettem Istent, de most arra gondolok, hogy biztosan a kezében tart.

Kedden hazahoznak a kórházból. Azonnal bezuhanok az ágyamba és szinte végigalszom az utóbbi két napot. Néha bekapcsolom a tévét, megnézek egy-egy részt a Columbo-ból, keveset eszem is és sokat vagyok csendben. Hagyom, hogy simogassanak. A mellettem fekvő emberből különleges energia áramlik belém, amitől egyből aludnom kell.
A kutyám a tekintetemet fürkészi.

Az arcom az élet ventilátorába tekint, kapja az ívet rendesen.