Gravitáció. Nyolc. Tíz. Tizenkettő.

Nyolc hónap.
Nyolc hónap. Vagy valamennyivel több.
Szilárdan állok a talajon, határozottan érzem a talpam alatt a földet, soha nem volt még ennyire biztos a gravitáció.

Az elmúlt időszakban kialakítottam egy új életrendet, a mindennapjaim szabályosan és fegyelmezetten teltek.

Az év első nyolc hónapjában hagytam, hogy teljesen kiürüljek. Megadtam magamnak az időt arra, hogy lássam, merre szeretnék továbbhaladni, mit akarok magamtól, az életemtől, az írástól.
Soha nem volt még ennyire biztos a gravitáció.

Soha nem volt még ennyire biztos a gravitáció, bár az elmúlt évtizedben az összes biztos pont kikerült a talpam alól. Az elmúlt tíz év a küzdelemről szólt.
Tizenkét évvel ezelőtt pedig – pontosan ekkortájt, augusztus végén –, egy mély, lelki válsággal teli, önmagamat teljesen elvesztő vagy soha meg nem találó időszakban elkezdtem blogolni. Ekkor volt közöm először az íráshoz. Ez ebben a formában nem is igaz, mert az első könyvemet kilencévesen írtam, és ezt a címet adtam neki: Boszorkány a ködben. Egy horrorregény volt. Pontosan emlékszem, hogy a borítójára egy karcos, drabális vonalakból megalkotott női arcot rajzoltam, egy olyan nőét, aki tele van fájdalommal, haraggal. Akkor még nem tudtam pontosan, mit kapott örökül az a kilencéves kislány, de azt tudom, hogy majdnem harminc évvel később, tizenkét évvel az első publikálásaim után jóval lágyabb vonalakat rajzolok. Szelídebbre festettem egy félelmetes nőt, akit ezer ponton levetett a hátáról a föld, de ez a nő nem eresztette el az életet, és nem hagyta magát, noha ettől nem volt mindig szerethető vagy kedves.

Az elmúlt tíz év zuhanás volt, és szárnyalás, szembesülés azzal, mennyire szeretetreméltó vagyok, ha haldoklom, és mennyire gyűlölnek, ha kinyitom a számat, ha nem a legjobb arcomat mutatom, vagy ha széles mosollyal megélem a boldogságot. Meghasonlottam abban, hogy olyankor kapom a legtöbb szeretetet, ha súlyos betegséggel küzdök, aztán a végtelenségig mantráztam magamnak: nem lehetek beteg újra csak azért, hogy az emberek szeretetében fürdőzhessek. Meghasonlottam akkor is, amikor mindent odaadtam magamból, de a legtöbb sem volt elég, még több kellett, annál is több, az utolsó négyzetcentiméterem is, és azt éreztem, már nincs itt semmi, már semmi sem az enyém, nekem nem maradt semmi sem magamból, mindenemet odaadtam, de ez a minden soha nem lesz elég, sőt mindezzel képesek visszaélni.

Az elmúlt évtizedben számtalanszor elveszítettem önmagam, és úgy kuncsorogtam a szeretetért, mint egy utolsó, éhes kutya, akibe ezerszer belerúgnak, de ha kap egy nyomorult falatot, azért annyira hálás, mintha tényleg számítana valamit. Mindent elveszítettem tehát, és mindent elnyertem. Egyszerre voltam hős és elbukott, kínok között vergődő és naplementében ringatózó, hedonista, őrült, megfoghatatlan, hűséges, szabad, jószívű és kegyetlen.

Közben kiradíroztam a drabális vonalakat, és a helyükön mély barázdák maradtak, anyagba vésett mélyedések, amik nem tűnnek el soha.
Egy ideje nem kerültek oda új vonalak.

Semmi nincs, én is csak nézek meredten az előttem álló viseltes vászonra, ami néhol felfeslett.

Régen az iskolában a művészettanárunk nem engedte kidobni az elrontott munkákat, ki kellett állítanunk az év végi értékelésen. Szerinte az elrontott festmények, jelmeztervek is a fejlődésünk részei, ugyanolyan fontos állomások, mint az ötösre értékelt vizsgamű. Ugyanannyira kell tisztelni az elrontott munkát, mint a jót, hiszen az egyikből következik a másik, a sokfajta próbálkozás szüli a mesterművet. A mesterművet, kinek-kinek a maga mércéje szerint. Gyűlöltem kirakni a széttrancsírozott, összegyűrt, hibás technikával megfestett képeket, csak bámultam őket, és haragudtam, mert szembesültem a saját ügyetlenségemmel, hogy nem csinálom elég jól a szakmámat, és talán nincs is bennem elég ambíció hozzá.
Aztán ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megértsem a hibás, elrontott művek lényegét.

Az én vásznam éppúgy viseltes most, mint az összegyűrt művek. Néhol felfeslett az anyagom, a vizes bázisú festék grízesre áztatta lapjaim rétegeit. Nehezebb erre az alapra mesterművet alkotni, hátrányból indul az, aki megpróbálja.

Egész életemben önmagammal küzdöttem, és egész életemben akkor szerettek a legjobban, amikor szinte szétszakadtam.

Most pedig, amikor annyira biztos a talpam alatt a gravitáció, mint amennyire még soha nem volt, újrarajzolom magam. Azokra a részekre, ahol felfeslett az anyag a rengeteg áztatástól, radírozástól és kaparástól, óvatosabban megyek rá. Ahol nem lehet a mélyedéseket eltűntetni, oda vastagabb réteg anyagot kenek, de nem azért, hogy elfedjem, hanem hogy kiemeljem és újraértelmezzem a sérülés jelentőségét. Újrahasznosítom önmagam, egy kupac szemét vagyok. Maradt belőlem, ami; így lettem, aki.
Az elmúlt nyolc hónap mégis életem legboldogabb időszaka volt, és feloldódtam ebben a boldogságban, mert nem voltam senki, csak egy nő, aki a háttérben dolgozik, és nem szól róla semmi. Erre vágytam: hogy ne legyek.
És most, hogy nem vagyok, lenni akarok újra.

Tizenkét évvel ezelőtt, amikor blogolni kezdtem, nem fogalmaztam meg magamnak célokat, nem voltak terveim, nem gondoltam magazinokra, könyvekre. Azért írtam, mert kikívánkozott belőlem valami, és az írással gyógyítottam önmagamat, persze ez akkor még nem volt tudatos. Aztán épp az írás adta meg a választ arra, ki is, mi is vagyok.
És most ismét ebben keresem az újabb válaszokat.

Visszatérek oda, ahonnan indultam, de ez nem visszalépés, hanem új lehetőség, egy régi-új kifejezésmód, aminek most ismét nincs tétje. Nem köt leadási határidő, nem hajt kattintásszám. Nincs semmilyen elvárás velem szemben és magam felé.

2023. szeptember 11-e van – tizenkét évvel a legelső blogbejegyzésem, nyolc hónappal az utolsó megjelent cikkem után, a halott anyám 61. születésnapján újra írok.

Nektek. Magamnak. Rólatok. Rólam.
Majd eldől.
Soha nem volt még ennyire biztos a gravitáció.

És ez egy jó jel.