három hibás gén

A délutáni nap erőteljes narancs fénye négy ponton tör be a hálószobába, hogy a fehér fal mellett felállított fregolin száradó ruhákat megvilágítsa.
Ma szürkéket mostam.
Árnyalatok szerint válogatom a szennyest, nem bízom a színfogó kendőkben.
A négy narancs pontot bámulom, ahogy mélyen izzik, akár a láva a tiszta ruhák ernyedt testén.

Csupán ez a négy pont a biztos azon a délutánon, amikor megtudom, hogy a leadott mintámban magas a DNS szám, amely annyit jelent, hogy kifejezetten agresszív daganattal állunk szemben ismét.
Ez a négy pont biztos, amikor megtudom, hogy három génmutációt is találtak a szervezetemben.

Három mutáns gén: egyszer csak elromlott valami a működésükben, másképp kezdtek viselkedni, vagy épp nem viselkednek sehogy, nem töltik be funkciójukat. (A többi génhez azt írják: „vad típus,” de erről később megtudom, hogy az jót jelent.)

Arra gondolok, bárcsak úgy mutálódnék, hogy valamiféle csodálatos lény válna belőlem, egy ember-állat, mint Dr. Moreau szigetén, amolyan macska-nő típus. Nappal egy szófán heverésznék, éjjel kiszöknék, a város elhagyott tetőin szökellnék a veszélyes magasban, zsákmányra vadásznék és nem lenne bennem kegyelem. Aztán fényesre nyalnám a bundám és letörölném a vért a szám széléről.

Jó lenne kegyelem nélkül élni egy kicsit, nem gondolni senkire, semmire, nem gondolni a hibás génekre, a magas DNS számra, nem válaszolni megválaszolhatatlan kérdésekre, „hogy vagy.”
Jó volna húst enni újra, zabálni szabályokon kívül, krémes süteményt tömni a számba bűntudat nélkül, közben nem gondolni arra, hogy a cukortól kétszer gyorsabban nő a rák. Jó volna enni pörköltet, egy tál fűszeres indiait, jó volna tudni, hogy a beleim kibírják a zsírosat, a fűszerest. Jó volna, ha úgy lenne, hogy a rák nem zabál be a krémesből, és pöffedt uraságként nem röhög a képembe, miután háromszorosára nőtt a cukortól.

Az elmúlt hetekben kórházak folyosóin sírok, miután kiderül, egy gyulladás miatt újabb, apróbb beavatkozás szükséges. Lórúgásnyi antibiotikumot írnak fel, amitől émelygek, és ez végül azért jó, mert végre nem akarom a bűntudat nélküli bármit megevést. Aztán nagy szaktekintélyű orvosok a rendelőikben nyugtatnak, miközben kínálgatnak a reménnyel. Okos és nyugodt emberek, úgy képzelem, ők a legokosabbak és a legnyugodtabbak ebben az országban, miközben a média buta, hatalomtól megrészegült férfiak nyilatkozataival van tele ötven fokos műtőkről. Dühös is lehetnék emiatt, de akkor eszembe jut, hogy a düh nem szolgál, mert abból is bezabál a rák, ami tovább rombolja a sejtjeim, és a sejtjeimre vigyázni kell, ez most a konkrét feladat.

Az okos és nyugodt férfiak úgy néznek rám, amikor sírok, mintha a lányuk lennék. „Ne sírj, kislányom, rendbe jön minden.” – jelzik a szemükkel.

Persze, hogy rendbe jön: ők még nem tudhatják, hogy én vagyok a macska-ember, a fényes, lopakodó mutáns, aki éjjel vadászik, és észrevétlen, és kegyetlen, és nem tűri, hogy a sejtjei rossz irányba haladjanak, aki legyőzi a rossz géneket, legyőzi, legyőzi önmagát, a saját szájában cipeli magát, ezt az elrontott génekkel átszőtt tetemet, hogy diadalmasan újra élhessen.