Remélem, ennek az egész szarságnak a végén kiderül, hogy mindennek, ami most történik, így kellett lennie.
Remélem, lesz valamiféle vigasztalás…
.
Délelőtt boldogan mosolygok a 29-es épület melletti emlékparkban, Esterházy Péter padján. A véreredményekre várok, amit a pénteki kemó előtt kér be a Professzor. Boldog vagyok, viccelődünk, nevetve mutatom a Profnak, mennyire „gyorsan” járok.
Boldog vagyok, mert süt a nap, mert végre folytatódnak a kezelések, hiszen egy kör kimaradt a tályogműtét miatt, és az idővel kell versenyt futni, ha fenyeget a rák.
Nem sokkal később kiderül, hogy a megmaradt vesém funkciói nem jók. (A „nem jók” nem jó kifejezés: veszélyesen szarok.)
„Szaladok” át CT-re, CT-n nem adnak kontrasztanyagot, mert az továbbra rontaná a funkciókat, megcsinálják nélküle.
A vizsgálat kontraszt nélkül alig öt perc.
Fel az ágyra, le az ágyról, a szemem se kell becsukni, nem képzelek el semmit.
(Mit is képzelhetnék el még mindezek után?)
A CT semmi jót nem mutat: épphogy működik a maradék vese, kemó nem adható. Mennem kell holnap az urológiára, hogy bekatéterezzenek (vagy nem tudom, mit fognak csinálni velem, elfelejtettem a szakszavakat.)
Ordítva zokogok.
Nem akarok újabb kórházat, újabb tűszúrásokat a karomba, újabb fúrást a hasüregembe, újabb zsákot, idegen anyagot, nem akarok ismeretlen folyosókon állni és bámulni magam elé, a testem romjait görgetve magam előtt, a maradékot húzni magam után.
Belek, hólyagok, májak, méhek, fészkek, megnyomorított idegek és kivágott vénák.
Idegen emberek vére kering bennem, ismeretlenek trombocitái.
Nem akarok több erőszakot, Damoklész kardja felettem, a lószőr alig tartja.
Megsemmisülök.
A taknyom lecsorog, nem érdekel.
Olvasom, hogy Svájcban van egy kapszula, amiben kellemes a halál.
Arra a kapszulára gondolok, bármikor elmegyek Svájcba.
Istenre gondolok, már biztos vagyok benne, létezik.
Micsoda fickó, mennyire kegyetlen, kicsinyes, hogy megteremtette az embert, és ilyesmit tesz vele.
Az orvosra gondolok, aki félrediagnosztizált.
A férfira gondolok, akivel élek, aki most is itt van mellettem.
Anyámra gondolok, aki nem lehet itt.
Mikor engedtek el?
Mikor adtok megnyugvást?
Hol van a kegyelem?
Mit bír még a test?
Mikor csekkol ki az elmém?
Mikor lélegezhetek egy jó mélyet, mikor járhatok újra, mikor létezhetek ismét csak úgy egyszerűen?
Mit akarnak még tőlem, a jó életbe már…
(vastag káromkodás helye, nem ezt írtam volna, hogy a jó életbe már.)
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
