hogy vannak álmaim

Hajnalban ébredek, levált a sztómazsák.
A műtét óta nem történt ilyen, felfoghatom úgy is: megúsztam eddig.
Felugrok az ágyban – már amennyire ugrásnak lehet nevezni azt az óvatoskodó mozdulatot –, a kádhoz megyek, beemelem a lábaim, és lezuhanyozom.
Egy törülközőt tekerek a derekam köré, a vízcseppek hideg bevonatot képeznek a bőrömön, nem törlöm le mindet, sietek.
Leszedem a huzatokat: a takaró, a párnák, a lepedők, a matracvédő, minden úszik a szarban.
Nem törődöm a szaggal, nem fogom be az orrom, a végére megszokom, ahogy bármit, ami történt.
(és örülök, hogy épp elutazott a férfi, akivel élek.)
Elindítom a mosást, közben azon gondolkodom, vajon hallják-e hajnalban a szomszédok a centrifugát.
A törülközőt leterítem a matracra, letisztítom a felületet a kivezetett bélszakasz körül, ahol a bőröm már barnára konzerválódott, aztán új zsákot illesztek fel, büszke vagyok magamra, amiért elsőre sikerül.
Mozdulatlanul fekszem fél óráig, a kezemet a zsákra tapasztom, hogy minél jobban rátapadjon a bőrömre a ragasztóanyag. Szinte eggyé válok az anyaggal, a részem lesz a zsák, csak a kivezetett szakaszt nem érzem az enyémnek, mint egy fura kis lény, belőlem jön, de nem az enyém.
Azután felöltözöm, hogy ne fázzak meg, és amúgy sem maradt tiszta ágynemű, amibe belefekhetek.
Azután arra gondolok, hogy ez a valóság, hogy minden más része az életnek, ami boldog és örömteli, az egy álom, a valóság pedig a kórház, a betegség, a fájdalom és az a képtelen élethelyzet, hogy szarban úszva ébredek fel.
Hát ilyen a valóság, emberek.
Az én valóságom. Másnak másmilyen jut.
Szerencsére több az álom, egyre több van belőle.

Lassan különítem el az idei év álmait, szépen elválasztom a valóságtól, majd egy üvegbe helyezem őket, és bezárom, nehogy eltűnjenek.
Most már őrzöm az álmaimat a valóságban, megbecsülöm, hogy vannak és nem foszlanak szerteszét.

További tartalmakért csatlakozz az Olvasói Klubhoz ITT!