jó dolgok ma… és holnap

És akkor mindent megállítok, hogy megtaláljam a válaszokat arra, hogy hol vagyok én a saját életemben, mivel foglalkoztam eddig, mire irányítottam a figyelmemet, minek adtam túlságosan sok, felesleges energiát, és hová jutottam mindezekkel.

A vizsgálat eredménye letaglózó. 
A pusztítás mértéke ijesztő.

Kialvatlan vagyok, fékezhetetlennek tűnő bizonyítási vágy hajt, amiben végérvényesen elfáradtam, elégedetlen vagyok, túlhajszolt, amelyek közben be akarom bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok szerethető, érdekes, tehetséges, és erre módszeresen bizonyítékokat keresek. A felém irányuló gyűlöletet az oxigénnel együtt szívom be mélyre, a szeretetet közben nem veszem észre, az előbbi anyag pedig úgy hat, mint a kemoterápia: szétárad a testemben és elpusztít. 

Aztán felteszem magamnak a kérdéseket: Megéri? Boldog vagyok? Kiteljesedett vagyok? Gazdag vagyok? Kipihent vagyok? Sikeres vagyok? Mit akarok bebizonyítani? És miért? Egyáltalán: Mit jelent nekem a siker, a gazdagság, a boldogság? Mi teljesít ki igazán?

Előveszek egy papírt és írni kezdek, sorba veszem azokat a dolgokat, amikre őszintén vágyom. Arra összpontosítok, hol és mikor vagyok igazán boldog, hol érzem magam biztonságban, mivel szeretem a legjobban tölteni az időmet. A listára csak néhány dolog kerül fel a jelenlegi életemből. A válaszokra óvatosan jövök rá: nyugalmas életre vágyom, családi környezetre, a párom szeretetére, egyszerűségre, egy kertre, nyugalmas alkotásra, olvasásra, egy kiskutyára, sétákra, és beszélgetésekre azokkal, akiket szeretek. 

Ezután egy hosszabb szabadságot veszek ki, és elmegyek megnézni egy kiskutyát. Nem akarok szín vagy helyes pofázmány szerint választani, több elvihető testvérke is van a helyen, de hagyom, hogy a kutyák döntsenek. Az egyik eb az ölembe ül, nem engedi hozzám a testvéreit. Matildot egy héttel később hozzuk el.   

A kutya három nap alatt oldódik fel az új otthonában, és megmutatja csodálatos személyiségét, ezzel kőkemény tükröt tartva nekem, újdonsült gazdájának. Matild egy édes tünemény, akinek határozott elképzelései vannak a világról, és hangosan kifejezi a véleményét, ha nem tetszik neki valami. A negyedik napon csíp, mar, megugat, én pedig bőgök a kanapén, hogy nem szeret a kutyám. Egy barátunk, és Mancsmentorunk siet segítségemre, aki megmutatja, hogyan kell lenyugtatni a túlpörgött kiskutyát, és mit akarhat nekem mutatni, vagy tanítani az ebem. 

Matild a tükörképem, az én lányom, pontosan rám hasonlít, egy édes, szerethető kis tünemény, akinek karcos véleménye van, amit nem fél kifejteni, és nem tűri az ellentmondást. 
Szép tanulási időszakunk lesz együtt.

Hajnalonként kijövök hozzá a hálóból, a kanapéra fekszünk, elalszik mellettem újra, én írok, vagy olvasok. Aztán sétálni indulunk együtt, marhák főtt szívével a zsebemben, amit jutalomfalatként adok Matild szájába. A pólóm tiszta szőr, a nadrágon mancsnyomos, néhol éles fogak lyukasztották ki az anyagot, de nem érdekel. Otthon is megszűnik az eddigi pedáns rend, és az sem zavar. Belül viszont átrendeződni látszanak a dolgok. A mérget már nem szívom be, ürül a szervezetemből a lerakódott, bűzös, nyákos anyag, amiről korábban azt hittem, nem lehet tőle megszabadulni. A munkát odabent átszervezzük, több időt hagyok az írásnak, gyalog megyek mindenhová, és tiszta, egyszerű ételeket főzök, húsmentesen. 

A szorongásaim kezdenek halkabban zakatolni, néha megszűnnek, és olyankor szabadnak érzem magam. Az ijesztő diagnózisom előtt napi szinten többször gondoltam a halálra, most csak néha jut eszembe, és ebben a pillanatban nem idegeskedem azon sem, mikor lesz a PET CT. Az Instagram oldalamon közben elindítok egy új, nem tervezett sorozatot: pár napja ösztönösen elkezdem összeírni, milyen jó dolgok történnek velem az adott napon, ebből pedig megszületett a #jódolgokma.

Persze van még munka bőven, ez az utazás önmagamba nem egyszerű, és nem is fájdalommentes, de már most érzem, hogy megéri minden pillanat, amit a önmagamért, az életemért, és az örömömért teszek. 

Az első részt ITT olvashatjátok. Folytatása következik…