Barion Pixel

Kedves Olvasóm!

websize-25

Ezt a bejegyzést épp a blogom indulása után egy évvel, 2024. szeptember 11-én írom, bár te jóval később fogod elolvasni. Ma van anyám születésnapja, hatvankettő lenne, és tavaly éppen ezen a napon kezdtem el újra írni nyolc hónapnyi szünet után. 

A blog indításakor biztos voltam abban, hogy nem szeretnék másik magazinnál dolgozni. Megérett bennem a vágy a teljes szabadságra – bár egykor egy beteljesült álom volt a szerkesztőségi munka, és a WMN-ben töltött nyolc évem alatt rengeteget tanultam – talán mégsem volt igazán nekem való. Egy másfajta írói életformában tudok kiteljesedni, ahol nincs kattintás-szám, vagy heti penzum. Bár a szerkesztőségben felmondtam, akkor még nem hittem magamban annyira, hogy csak az írásból éljek. Az első könyvem 2016-ban jelent meg, a könyvírás mellett végig volt állandó munkahelyem, és anno a tartalomgyártásba is azért vágtam bele, hogy több lábon állhassak. Majd a WMN után ugyanezért, a többlábúság megtartásáért kezdtem éttermek kommunikációján dolgozni, de valójában csak bizonyos részeit élveztem ezeknek a munkáknak. 

Amikor idén tavasszal kiderült, hogy újra rákos vagyok, azzal is szembesültem, hogy tulajdonképpen letértem az utamról, vagyis igazából sosem mertem rálépni. Idén tavasszal feltettem magamnak a kérdést: miért kell nekem ezer helyen, ezer embernek bizonyítanom? Miért dolgozom másoknak, mikor teljes erőbedobással építhetném önmagam? Egyáltalán, jól építkeztem eddig? Szolgált engem, ahogyan magamat interpretáltam? Valójában az az ember voltam-e, amit mutattam magamból? Valóban azok a dolgok fontosak nekem, amiket eddig előtérbe helyeztem? És lehetek végre csak én, Szentesi Éva, önmagam számára elég? Megengedhetem-e magamnak, hogy az legyek, aki vagyok?

A válasz már bizonyos: az írás tesz boldoggá, írás közben vagyok önmagam, ha azt szabadon végezhetem, ha nincs főnököm, ha magamért teszem, ha nincs benne kényszer, ha nem kell többé megmondóemberkedni, ha nem kell kommentszekciókban hadakoznom, ha nem számít, mennyien kattintanak rám. Az elmúlt tíz évben hangos akartam lenni, rettenthetetlen, és kőkemény munkával elértem, hogy távol kerüljek önmagamtól, de az is lehet, hogy igazán soha nem találtam meg azt, aki vagyok. 

Ahogyan EBBEN a blogbejegyzésben írtam, végre megleltem magamban az egyszerű kis embert, aki nem harsog, nem áll pódiumokon, nem szól be, nem kiált. Aki egyszerű, aki élni akar, aki azzal szeretne foglalkozni, ami őt igazán boldoggá teszi.

És így született meg az OLVASÓI KLUB ötlete. Ebben a klubban havi jelképes összegért plusz tartalmakat olvashattok tőlem. A blog nyilvános tartalmaiban tovább követheted a gyógyulásom útját, és a közérdekűbbnek számító témákat, amelyeket a széles közönségnek szánok. A Klubomba pedig azokat az olvasókat várom, akik szeretnének személyesebb témákról olvasni. Olyan bejegyzéseket szánok ide, amit nem szeretnék kiadni a nagy plénumnak. Ezen cikkek alatt pedig kommentelési lehetőséget is biztosítok, mert régi és máig beteljesületlen vágyam, hogy szeretnék elszakadni a közösségi média kommentszekcióitól. Biztonságos közegben kívánok veletek érdemi párbeszédet folytatni az adott témák mentén. Nem szeretnék arc és név nélküli kommentelőket, trollokat, rosszakarókat, egyrészt éppen ezért nem is igazán válaszolok egy ideje a nyilvános oldalaimon a hozzászólásokra, másrészt azért, mert feldolgozhatatlan mennyiség érkezik, amit innen is köszönök. Az előfizetés bármikor lemondható, akinek nem tetszik a klub – és ehhez szíve-joga van –, távozhat onnan, amikor szeretné. Mivel kívánom megőrizni ezt a zárt platformot egy otthonos helynek, ezért a KLUBSZABÁLYZATot olvasd el, mielőtt belépsz. A Klub reklámmentes felület, ahogyan a blog is az.

Köszönöm, hogy velem vagytok. 

Ölellek benneteket: Évi

Kiemelt kép: Pap Dávid

Cimkék:

Megosztás

További bejegyzések

Bejelentkezés a fiókomba

Ha még nem rendelkezel Felhasználói fiókkal, azt az adataid megadása mellett az első vásárlásod alkalmával tudod létrehozni.