Ez is egy olyan nap, amikor jóval többől jutunk el kevesebb helyre.
Egy influenszer lazacok molekuláiból kivont kollagén maszkot bont ki es arról beszél a videóban, hogy ez Hailey Bieber kedvence. Egy percig bámulom, ahogy felhelyezi a fejére, és alaposan belenyomogatja a bőrébe az anyagot, közben a lazac szagára gondolok, és nem értem, hogy tehetik ezt magukkal a nők.
Továbbgörgetem az idővonalam, semmi érdekes, csak az időmet meg a vonalaimat lopja meg az applikáció. Aztán az jut eszembe, hány évig élek még reális számítások szerint úgy, hogy már nem is kellene élnem. Gyors fejszámolást végzek, de megijedek az eredményektől, az idő ütemétől, a saját ütememtől, mennyire gyorsan nőnek bennem sejtek, aztán milyen sebesen pusztulnak el. Közben előveszem a taposógépet, amit tavaly vettem, hogy fejlődjenek az izmaim, és jobban bírjam a lépcsőzést, ha már olyan házba költöztünk, ahol nincs lift, és minden nap le kell vinni háromszor a kutyát. A taposót sosem használtam, a kanapé alá dugtam, de most kihúzom onnan, hogy legyen szem előtt, hogy legalább akkor eszembe jusson, amikor belerúgok, hogy mennyire elhanyagolom a sorvadt izmaimat. Néhány hónapja járókerettel jártam, az is ott van a sarokban, hogy lássam, honnan indultam, és hogyan jutottam el a taposógépig, amire októberben még ráállni sem voltam képes.
Nem volt merszem remélni se, hogy eljutok idáig, most meg csak nézem a szerkezetet, és bár tudnám, de nem csinálom.
A kutya szorosan mellém kuporodik a pamlagon, a nedves orrával bökdösni kezdi a kezem, kéri, simogassam, majd, amikor simogatni kezdem, hogy ne hagyjam abba, ha abbahagyom, újra a nedves orrával bököd, és addig csinálja, amíg az nem történik, amit ő akar. A kutya tudja, mit akar, olyan mint a gazdája, a kutya hasonlít rám – ismételgetik –, határozott elképzelései vannak az életről. Vajon mire gondolhat, vajon tudja-e mi célja és értelme az életének, gondolkodik-e ilyesmin, vagy csak él az ösztöne szerint, eszik, iszik, ürít, játszik, nyalakodik, simogatást kér, sétál, megszagolja a környezetét, eltelik a szagokkal, és azt mondja magában, ez így most jó lesz, már nem akarok máshová menni, otthonra leltem a kötött pulcsis kopasz nő mellett, akiről fogalmam sincs, miért szomorú néha.
Reggel a Forrest Gump ment a tévében, régen sírtam már filmen, de ezen most nagyon, és a férfi, akivel élek is velem sírt, ő azért, hogy én sírok, én pedig azért, amikor megtudtam, hogy az édes kisfiú (akit Haley Joel Osment játszik) az ő gyereke. Egy zsebkendőt adott a kezembe, a kutya pedig felugrott az ágyra, és a mellkasomra ült, forgatta jobbra és balra a fejét, fürkészte az arcomat, nem értette, miért bőgtem el magam, meg akart vigasztalni, de nem tudott, mert elkezdtük nézni a Hatodik érzéket és azon is pityeregtünk.
Közben pedig az a sírnivaló, hogy jóval kevesebb helyre jutok el, mint tavaly ilyenkor, és lényegesen többet kellene beletenni, de nincs kedvem felvenni kényelmetlen ruhát, sokszor ki sem megyek a lakásból, ha kimegyek, akkor is a kutya miatt, hogy meg tudjon szagolni még többet a világból, én meg enerváltan konstatálom, hogy a lazacok molekuláiból kivont hatóanyag semmit nem ér, nem is büdös, nem is lazacból van, mesterséges anyagokkal turbózták fel, arany színű és az egész egy átverés.
Ma is jóval többől jutunk el lényegesen kevesebb helyre, és nem zavar senkit, hogy arra haladunk, hogy egyszer csak egy helyben álljunk, hogy ne történjen semmi, csak meredten nézzük, ahogy porig ég.
További tartalmakért csatlakozz az Olvasói Klubhoz ITT!
(A képen én vagyok egy kollagénes maszkban.)