Barion Pixel

Már szét is esett

magyarazat-mindenre-plakat-hun-datummal_98ms

A Magyarázat mindenre című független film szlovák állami támogatással készült, merthogy magyart nem kapott. Reisz Gábor rendezőt sem először utasítja vissza a Nemzeti Filmintézet annyi másik partvonalra állított, tehetséges kollégájával együtt, teremtve ezzel egy újabb sportot, amiben lassan olimpiai csúcstartók leszünk: hogyan lehet szinte a semmiből maradandót, sőt, díjnyertest alkotni. Hogy a Magyarázat mindenre minden nehezítő körülmény ellenére is ekkora sikert ért el, igazi kegyelemdöfés a dölyfös rendszeren. Bár ez a rendszer elvérezni nem most fog. 

És a film készítői mégcsak azt sem mondják, hogy nesztek, mi így is meg tudjuk csinálni. Csendben, alázattal teszi a dolgát ez a maroknyi alkotó.

A történet szépen és lassan bontakozik ki, ebben a lassú kibontakozásban pedig szinte látni véljük a főszereplő, a tizennyolc éves, érettségi előtt álló Trem Ábel pelyhedző takonycsatornáján az egyre erősödő izzadtságcseppeket. A Fideszes apának megfelelni vágyó, az elvárásoktól reszkető kamasznak zéró fogalma van arról, mi szeretne lenni, pláne mit akar az élettől. Egy dolog mozgatja az érettségi hetén: osztálytársa, Janka, aki őrá csak barátként tekint. 

Apját bármennyire akarnám rühellni, akkor se tudnám, mert olyan érzékkel ábrázolja a jellemét a film, hogy megértem a motivációját, a mondatait, az örökségét, a folyton csöpögő hűtőn való mérgét, mely utóbbi azt jelzi finoman: szétesőben van, amiben hisz, vagy már szét is esett. 

A másik oldalon viszont szintúgy esik szét minden. Az Ábel hazugsága miatt hirtelen célkeresztbe kerülő, libsi man bun-os töritanár nem úgy válik a Fideszes apa ellenpontjává, hogy az egyiket rühellem, a másikat pedig imádom, és éppen ettől remek ez a történet. Azt mutatja be, hogy ezek az emberek vagyunk mi, ebben élünk, vasárnap találkozunk a kormánypárti nagybácsival az asztalnál, vagy halljuk, ahogy a gangon felüvölt az M1 a szuterénből, zsörtölődik az árakon a boltban, löncshússal tér haza a kopott coop-os szatyorban, unokája a reményt az északi országokba való menekülésben látja, tanárait megalázza. De nincs remény, mert itthon kvázi megszűnt az alternatíva. Mert ez az alternatíva is csak a mutogatásnál tart, nem ad reményt, hangos posztokban hőzöng a facebookon, külföldről üvölti, hogy „mindnyájunknak el kell menni”, de közben nincs, akit támogasson. Az ellenpólus megfáradt, pódiumokon süketelő, cselekvésképtelen, impotens. 

Közben kettészakadt az országunk, ebben a gyűlölködő megosztottságban pedig a kokárda olyan jelkép lett, amilyet senki nem akart. Ez a fojtogató közeg lüktet a vászonról, de nem azt mutatja, hogy mindenki hibás, nem akar igazságot tenni, hanem annyit mond: ez van, ebben élünk, ezek vagyunk mi, ezért hiszünk ebben vagy abban, ezért cselekedjük, vagy nem cselekedjük, mondjuk vagy nem mondjuk ezt vagy azt. A tanáraink megalázottsága, az udvariaskodó kurvaanyázás, a szabadkozás a rendetlenségre, ami nem is rendetlenség, a cipő lehúzása a szőnyeg előtt, miután azt mondják, hogy jaj le ne vedd, az iskolaigazgató félelme, a diák megfelelési kényszere, a kamaszlány reménytelen szerelme, vagy az, amit annak hisz, a háztartást és a gyerekeket intéző, dolgozó anya, a fásult orvos, az aranyláncos taxis, a film végén megcsillanó, parányi reménysugár, hogy mégis van jövő. 

De ez a jövő nem biztos, itt és most mi talán már nem is hiszünk benne. Mégis tesszük a dolgunk.

Reisz Gábor filmje, a Magyarázat mindenre október 5-től elérhető a mozikban. 

Kiemelt kép: Cirkó Film

Cimkék:

Megosztás

További bejegyzések