Margit, mementó

A családomból a női felmenők kvázi mind halottak. Apai ágon élnek még a nagyanyám unokatestvérei, de nem maradt szinte semmi a nőkből, akik engem a világra hoztak és felneveltek. Kardos dédanyámra még emlékezhetek, alig voltam három, amikor meghalt; az ő lánya, nagyanyám, apám anyja, Kozma Erzsébet tizenhat éves koromig élt, anyám pedig két éve halott. Anyám nem Kozma mamám lánya, mégis anyjának tekintette, Kozma mama pedig őt a lányának.
Anyai ágról nincs kapcsolódásom a nőkhöz. Anyám anyja ’97-ben halt meg, méhnyakrákban. Őt anyám ápolta, az a gyereke, akit nem is szeretett igazán, és ezt a sebet anyám élete végéig magában hordozta, bár erről soha nem beszélt.

De Kardos Margit, ő kicsoda?

Kozma Margit néném Erzsi nagyanyám húga volt, mellrákban halt meg a kilencvenes évek elején. Az ő anyjuk volt Kardos dédanyám, Kardos Margit így jutott eszembe, összefűzve a két nevet egy nem létező személlyé, az örökségem írói alteregójává. A Kardos Margit név mementó tehát, mindazt jelenti, amit azok a nők hagytak rám, akik a családom legfontosabb tagjai számomra, és már nincsenek életben.

Margit mementó.
Kardos Margit még inkább.

Ebben a névben összesűrűsödnek végigélt háborúk, kényszerházasság, nehéz anyaság, irányításra való kényszerűség, vetélés, két halott gyerek megszülése, egy fogyatékkal élő felnevelése, súlyos betegek ápolása, különböző rákokkal való küzdés, gyermektelenség, egy érzelmileg bántalmazó férj, özvegység, rossz házasság, és egy boldog, beteljesült is. Kardos dédanyám elveszítette a háborúban a férjét, két kislánya apját. Pincékben bujkáltak, és hideg krumplit ettek, úgy élték túl. Mamám később is azt mesélte, amikor bontottam ki a babákat a fa alatt, hogy papírba csomagolt diót kaptak karácsonyra, és elképzeltem, milyenek voltak az ünnepeik, milyen volt, amikor félniük kellett. Dédnagyanyámnak újra kellett házasodnia, hogy fel bírja nevelni a lányokat. Ő öregkorára megkövült, és demens lett. Olyan kemény, morózus emberré vált, hogy féltem közel menni hozzá. Élete utolsó éveiben velünk élt, nagyanyám és anyám ápolta őt a haláláig.

Kozma mamám az anyjával ellentétben viszont csodálatos szerelmi házasságban élt imádott nagyapámmal, aki utánament Kisvárdára Tiszalökről, mikor az ötvenes évek egyik nyarán meglátta nyaralni a Tisza parton. Kardos dédanyám aznap tejfölös paprikás csirkét főzött, amit ő szívből utált, de szó nélkül megette, mert eltökélt szándéka volt, hogy feleségül veszi nagyanyámat, és úgy érezte, ennek záloga a tejfölös csirke. Évtizedekkel később is potyogó könnyekkel, nevetve mesélték ezt a történetet, életük végéig szerették egymást.
Ebből a boldogságból született Ilona, aki pár percig élt, majd apám, aztán apám öccse, Pista, aki egy orvosi műhiba miatt értelmi fogyatékosként nőtt fel, és ma is apámmal él, húsz éve, nagyszüleim halála óta ő gondozza. Nagyapám a kilencvenes évek végén halt meg, szarkómában. Szintúgy nagyanyám és anyám ápolta otthon, ezért elevenen belém égett, milyen az, amikor ez a két nő a lehetetlent is megteszi egy lélekölő helyzetben. Nagyanyám – éppúgy, mint az anyja –, demens lett nem sok évre rá. Anyám ekkor már nem élt velünk. Kozma nagyanyám nem beszélt többé az anyámmal a válásuk után.

Margit néném még a kilencvenes évek elején meghalt. Őt is Kozma nagyanyám ápolta. Neki gyereke nem lett soha, mert a férje – akinek már volt kettő az előző házasságából, és akit én szívből utáltam – nem akart. Margit ebbe betegedhetett bele, mert Margit fájdalmát ösztönösen éreztem a kisvárdai nyaralások alatt, hiába voltam akkor még kislány.

Ez hát az örökségem.

A traumáról ezerszer beszélünk, de engem az érdekel, mi van a trauma után. Hogyan lehet élni a tragédiák leküzdése, a halál túlélése után – még ha ezt az ember nem is kérte –, hogyan él egy ember a szembenézés után, hogyan boldog, tud-e egyáltalán boldog lenni, hányszor jut eszébe az anyja, a nagyanyja, a halál. Mennyire vagyok én Kardos, ki vagyok én az örökbe választott név mögött, miként csorog az ereimben ez a nehéz vér, mit jelent most a háború, a harc, milyen megnyugodni, milyen írni magamról, milyen szerelemben élni, és hányszor gondolok a halálra.

Kardos Margit mementó tehát.

Kardos Margit én vagyok. Az az ember, aki sok nőhöz hasonlóan kemény transzgenerációs örökséget kapott, ezen túl pedig megélte a saját traumáit, aztán szembenézett velük, és nem letette, hanem megtanult együtt élni mindezzel.

Ez van, nice to meet you, örülök, hogy találkoztunk, ez vagyok én, ezzel együtt, élek, együttélek, így néz ki egy nő, aki nem tagadja meg magát.

(A fotó családi albumunkból való, Margit nénémet, és Kozma nagyanyámat ábrázolja.)