megadom

És újra megfeledkezem róla, hogy a kórházi mosdókban nincs papír. Eszembe jutnak a pezsgőző influenszerek a hajóról. A papírhiány legalább konstans és hiteles.

Rosszindulatú daganat – ez áll a beutalón, amit a kezemben gyürködök. Nem tudom, hol van az izotópos vizsgálat, az információhoz megyek és megkérdezem. A pultban ülő nő egy hatalmas falat vizes zsemlével küzd, legalább fél percig néz rám teli szájjal, mire válaszolni tud, közben azt jelzi a szemével: “hát nem látod, hogy éppen eszem?”

Éjjel alig aludtam valamit, úgy fájt a csípőm, hajnal ötkor indultam el, az autópályán előbb Balázs Fecó Maradj velem című számára bőgök, aztán A zöld, a bíbor, és a feketére. A lelkem olyan nehéz, hogy attól félek, beszakad alattam az M3-as. Az elmúlt évekre gondolok, halálra, szerelemre, gyűlöletre, hogy minek adtam teret, mit nyomtam el, és hogyan fejeztem ki önmagam.
“Mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg” – énekli Fecó és zokogok.

A zsemle lenyelése után információhoz jutok, az alapján kicsoszogok az épületből, az izotópos információnál rám se néznek: “üljön le, majd szólítják.”
Otthon vagyok ebben a reménytelenségben.
Nem tűnök betegnek. A többi ember úgy néz rám, mint egy kihalt fajra, nem értik, mit keresek itt, hogyan maradtam egyáltalán életben.

Aztán szólítanak, az izotópon barátságos arcok, előbb arról beszélünk, mi történik éppen, és elmondják, hogy az üvegfal mögött fizikusok ülnek, ők irányítják a vizsgálatot. Az egész olyan, mint egy sci-fi, amiben a tudósokat rabul ejtették, hogy a veszélyeztetett fajokat vizsgálják. 
Megmutatják a képet, ami a vesémet ábrázolja, most azt nézik, menthető-e, vagy tönkretette a daganat. A veséméről alkotott kép színes pixelekből áll, nem tudom, mely szín mutatja az életet. Már nem remélek, mikor bejön a doktornő, és kikérdez a kórelőzményemről.
A bal vese nem működik, ki kell venni, a tumor elzárta az urétert. 
A halott szervemre gondolok, úgy élek, hogy itt van bennem, és nem mutat életjelet.

Visszafelé nem sírok. Forróság van. Utálom a klímát, nem kapcsolom be. Az M3-as fel van szántva, egy sávot hagyott csak járhatóra a lelkem.

Mire hazaérek, az egész testem bezuhan az ágyba, és a végtelen zuhanás állapotában kősziklává válik. Közben egy idegentől e-mail érkezik, azt írja, hogy van egy Isten alakú űr van a szívemben, és meg kellene vallanom a bűneimet az Úrnak, hogy igazi békére leljek. A bűneimre gondolok, aztán az Istenére, az övé sokkal nagyobb. Elalszom.

A kórház előtti utolsó két nap forróságban telik el. A nyakamra izzad a hajcsomó, folyamatosan testszagot érzek, a kezemet koszosnak. Semmi másra nem tudok gondolni, csak a kórházi ágyra, felidézem az ablakokat, az ágyneműt, a kórházi hálóing szemérmetlenségét, a szabályok személytelenségébe belecsempészett emberséget. Már csak orvosokkal és nővérkékkel akarok beszélni, senki más nem érti meg, amit mondani akarok.

Vasárnap délben fekszem be az osztályra, ahol olyan csend van, mint a Paradicsomban.
Megkérdezik, hány kiló vagyok, gyógyszereket hoznak, hashajtót, vért vesznek, beleegyezem-e a transzfúzióba, az aneszteziológus is kikérdez, mindenre válaszolok, mindent tudok fejből: nincs gyógyszerallergia, nem voltam rosszul altatáskor, nem félek, néha szorongok.

Holnap kilenckor kezdenek velem.
Holnap kilencig van időm összeírni a bűneimet Istennek.
Neki több idő kell ugyanerre.
Megadom.