„meggyógyulsz, szeretlek”

Egy fehér autó csomagtartóján kéznyomok, a piszok körberajzolja az ujjakat, arra gondolok, a kocsim is épp ilyen hátul, el kéne vinni lemosni.
A kutya a hátsó ülésen az utazódobozában, meg se mozdul, mereven fekszik az oldalán reggel óta, alig bírtuk felemelni, nyüszít a fájdalomtól. A férfi, akivel élek önkívületi állapotban, én pedig mereven nézek magam elé, a forgalomra figyelek, nem gondolok bajra. 

“Hogy tudsz lakomázni, mikor haldoklik a gyerek.” – rivallt rám ma reggel, mikor megkértem, készítsen egy pirítóst. Éhesen indulunk el, egy kávét iszunk, mégis legyen valami a gyomrunkban, a kutya egy falatot nem evett, nem ivott tegnap óta.

Műtét utáni szövődmény – mondják az állatorvosi rendelőben, ritka eset az ivartalanítás után, gyulladásba került a szervezete, alig tudja mozgatni a nyakát, alig bír járni.
Nem akarok arra gondolni, hogy miután én egyre jobban vagyok, a kutyám átvette tőlem a betegséget, helyettem a doktor mondja ki: számtalanszor látott már olyat, amikor a gazdi egy betegség után jobban lett, akkor a kisállata lett rosszul.

Az infúzió ugyanolyan ütemben csöpög a kutyámba, mint belém, megkérdezem, hogy találják meg a szőr alatt a vénát, közben azok jutnak eszembe, akik az elmúlt tizenkét év alatt szétlőtték a karomat rosszul betájolt tűkkel.
A gyógyszer lassan hat, a lába már nem remeg, a pupillái kitágulnak az ópiáttól, az oldalán fekszik és maga elé néz, a hatalmas, rózsaszín belsejű fülébe súgom: minden rendben van, meggyógyulsz, szeretlek.

A férfi, akivel élek szemei nedvesek, ötpercenként leguggol mellé, hogy közelről beszélhessen hozzá. Matildot azon a héten hoztuk el, amikor kiderült, újra rákos vagyok. Abban növekedett három hónapos korától, hogy az egyik gazdája beteg, a másik meg a beteget ápolja, hogy ez a gazdája hosszú hónapokon keresztül megmozdulni se bír, hogy kihullik a haja, és ereje sincs felemelni őt. A betegség erőteljesen jelen van a kutya életében, és amikor jobban leszek, ő lesz rosszul. 

Ez az év tele volt lelkiismeretfurdalással amiért magunkkal rántottuk Matildot ebbe a bizonytalan helyzetbe, kétszer is közel jártunk ahhoz, hogy visszavigyük, de az utolsó pillanatban átlendültünk a nehéz, megoldhatatlannak tűnő élethelyzeteken. Egyszerűen nem bírtuk elképzelni, hogy lemondjunk róla, Matild nélkül már nem tudjuk elképzelni az életünket. Ha néha nincs velünk, üres a lakás. A lénye betölti az otthonunkat, imádjuk ahogy a nedves orra kéretlen időpontokban, olykor kellemetlen módon hozzáér a csupasz lábszárunkhoz. Ahogy berobog reggel a hálóba, ahogy a nagy fülei megjelennek a matrac tetején, ahogy tudja, hogy nem jöhet be oda, ahol alszunk, de az orrát bedugja a résnyire nyitott ajtón, és soha, de soha nem veszi le rólunk a szemét. Ahogy szeret, feltétel nélkül, önzetlenül, ahogy makacskodik, ahogy önfejűsködik, és amennyire elképesztően nagyképű.

Matild testét figyelem, a szapora levegővételei enyhülnek, csillapodik a gyulladás, az infúziótól jobban lesz, amikor levesszük az asztalról, már a lábán megy ki a rendelőből pisilni. Otthon ki tudjuk hívni a dobozából, falatozik keveset a kezünkből, virslikatonákat készítünk neki, és egyesével adagoljuk. A rózsaszín nyelve néha hozzáér a kezemhez, ami olyan puha és meleg, hogy soha ilyen puhát és meleget nem éreztem. A lehelete fémes szagú a gyógyszerektől, a homlokát puszilgatom, az apró, okos koponyáját, és azt súgom a rózsaszín belsejű füleibe: minden rendben van, meggyógyulsz, szeretlek.

További tartalmakért csatlakozz az Olvasói Klubhoz ITT!