A kutya a gyulladásos betegsége óta bent alszik a hálószobában, a barna szőrös ágya mellettem, briós formájúra tekeri össze magát, nem tudom, hogy csinálja, egy ideig simogatom, aztán elalszom én is a Lost első évadának hatodik részén. A férfi, akivel élek a világ másik végén, külön töltjük az év utolsó napjait, van időm összeszámolni, mi maradt. (Az évösszegző posztokkal az a baj, hogy egyetemes igazságokat akarnak kimondani, olyat, amikben csodálatos tanulságok vannak, amelyekből idézni lehet holdfényes háttérképeken.)
Itt meg se holdfény, se tanulság.
A józan eszem viszont megmaradt, és ez fontos.
Az egyik vesém is, ez még fontosabb (bár ki tudja.)
Az életem, e nélkül pedig se vesém, se józanságom.
Nyáron itt üldögélt a halál a kanapén, hetekig nem hagyott békén, arról beszélt, most majd elvisz, és különben meg mennyire utálja, ha megszemélyesítik. Nem volt félelmetes, nem volt semmilyen, leginkább egykedvű volt, és bevallotta, unja már az egészet, hogy ő van a rossznak kikiáltva, pedig valakinek megváltást jelent, és ezt sose veszik számításba, amikor megítélik. (Szóval nem gondoltam, hogy ennek az évnek a végére érek, és ebben nincs semmi megrázó, számoltam ezzel a verzióval is, de nem akarok túlságosan drámai lenni, ha már évet összegzek.)
Maradt tehát egy vesém, a józan eszem, az életem.
Az életem szerelme, az apám újra, a testvérem, a családom.
A barátaim, olyanok is, akik újra az életemben vannak, és milyen jó, hogy visszajöttek.
A gyógyítóim, az ápolóim.
Az olvasóim, akik megtisztelnek a figyelmükkel.
Idén újratanultam sokmindent.
Például járni.
Meg szeretni az embereket, és megengedni, hogy ők is szeressen.
(Eleinte csak apró lépéseket tettem, mára majdhogynem szaladok.)
Idén megtanultam elengedni a haragot, és megtanultam a megbocsátást úgy, hogy senki nem kért bocsánatot.
Idén rájöttem, hogy mindenem megvan, ami a túléléshez kell: tudok őszintén, tiszta szívvel szeretni, és semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy őszintén, tiszta szívvel szeressenek.
Megtanultam, hogy az életben az egyszerűség a legjobb, hogy a dolgok a maguk természetességükben lesznek naggyá, és az egész szívemmel szeretek élni.
Megláttam a póz nélküli, tiszta, egyszerű arcomat, és akkor kivirultam.
Kemoterápia alatt, a műtétek után, a legnehezebb pillanatokban, amikor a fizikai létezés fájdalmas volt, arra gondoltam, hogy mennyire jó lecsupaszítva feküdni, mozdulatlanul, hogy most az élet egészen mást mutat meg magából nekem, amit nagyra értékelek, amit elviszek magammal az ínségesebb időkre, hogy soha ne felejtsem el, milyen a halál mellett üldögélni.
Hogy sose felejtsem el, mik az igazán fontos dolgok, és kik az igazán fontosak.
Hogy ne felejtsem el az egyszerű, tiszta arcomat.
Hogy ne felejtsem el, micsoda erővel gyógyít a szeretet, és mennyire kár, hogy kevesen engedik meg maguknak, pedig ha nem így lenne, az egész világot meg lehetne menteni.
A kutyabriós mocorog a barna szőrmén, idén ezért a lélekért is felelős lettem.
Már nemcsak saját magamért vagyok az, hanem őérte, és mindenki másért is, akiket megszelídítettem.
Két hét múlva negyven éves leszek, és soha nem volt még bennem ennyi remény.
További tartalmakért csatlakozz az Olvasói Klubhoz ITT!
(Kiemelt kép: Pexels)
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
Ha még nem rendelkezel Felhasználói fiókkal, azt az adataid megadása mellett az első vásárlásod alkalmával tudod létrehozni.
