mondanám

Mondanám: a hajamnál fogva húzom ki magam. De nincs hajam.
Mondanám: feltápászkodom két lábbal. De a jobb oldali kvadricepszemben egy ideg elnyomódott a műtétnél.
Mondanám: úgy küzdök, hogy mindjárt összeszarom magam. De beszarni se tudok, mióta újra sztóma.

Fekszem az ágyban és arra gondolok, hogy fény van az alagút végén.
Aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot, mert az én alagutamban tuti a vonat jön. Méghozzá pontosan, ez mégse MÁV, Jani sehol, nem tud kibabrálni, vágányok, váltók is rendben, halál pontos.
Ja, vagy úgy: ez a halál.
De itt nem lehet meghalni.
Ez nem az a pont.
Szóval fekszem az ágyban és arra gondolok, mi lenne a B opció? Becsukom a szemem, hanyatt vágom magam és várom a halált? Azt mondom közben: márpedig harmadjára nem csinálom végig?
De hát nem is olyan egyszerű meghalni.
Hülye halál!
Itt verekedünk tizenegy éve és ennyi idő alatt nem tudott kiütni.
Ott rohadna meg! Milyen kaszás az ilyen?

Szia Élet! Akarsz még tőlem valamit?
Látom rajtad ám!
Tuti alkut kötöttél miattam a halállal, és most ketten szívattok.
Élet, mondd, ugye még azt tartogatod, hogy újra pompásan hajlik a kvadricepszem, szökellek a kutyámmal (aki már rendesen tud sétálni, nemcsak hebrencskedve,) paprikás csirkét falok kétpofára pohár borral, szerelmeskedek önfeledten, hajón ringok és kacagok? Vagy ne akarjak sokat?
(Amúgy ez nem is sok.)

Látom, Életem, a kaján vigyorod, meg a halál sunyi pofáját is. Légyszíves, szólj már neki – mert innentől fogva én ugyan nem tárgyalok vele –, takarodjon ki a ringből, pofozott eleget, a törülközőt nem ma dobom be.

A jobb lábam ma pár centire felemelem a padlóról.
Az evés megy.
A hasamon lévő kivezetés egész barátságos abban a tekintetben, hogy már nem vagyok a gyulladások miatt lázas.
A hajam újra kinő.
A trombocitáim sem csalafintáskodnak tegnap óta.
Az emberek furcsa és megmagyarázhatatlan erőteret alkotnak körülöttem.
Tulajdonképpen mi bajom is van?
Tulajdonképpen semmi.
Na ugye!
Nézőpont kérdése az egész.

Megtalálom az embert magamban, a lecsupaszított, tiszta, egyszerű kis embert, aki élni szeretne.
Aki nem kér sokat, aki megtalálta a szeretetet és nem fél tőle.

Hétvégére vihart mondanak.
Elterveztem, ahogy nézem a kopogást az ablakon.
Olyan szép lesz.