Az operáció hét órán keresztül tart. A daganat kiterjettebb, mint ahogyan azt az előzetes vizsgálatok mutatják. Eléri a vastagbelet, a keresztcsontot, gúzsba köti az artériát egy ponton, és megfojtja a bal oldali urétert. A bal vesémet kiemelik, a csontról és a vastagbélről lehámozzák a tumort, az artériáról viszont nem tudják, olyan szorosan tartja.
Érsebészt hívnak, aki kivágja a megfojtott artériát, helyére pedig apró öltésekkel egy fiatal szarvasmarha szívizomhúrját varrja, ennek kell átvennie a véráramlást.
Úgy ébredek fel, hogy térdtől lefelé nem érzem a bal lábam. Még kába vagyok, amikor bejön az érsebész és az orvosom, próbálják kitapintani a combom tövében a pulzust, de alig érezhető valami. Az első pár nap kritikus – mondják. Én meg csak fekszem, és nézem az őrzőben a plafont, a napfénnyel megvilágított patyolat lepedőket, nem tudok megszólalni.
A lábam estére halványan zsibbadni kezd, mintha valamit éreznék, talán elindul a keringés, talán a kis borjú szívizomhúrja mégiscsak megsegít. Mellkasomon tapaszok mutatják a monitoron a lelkem aktuális állapotát, néha kihagy a szívem, orromba oxigénes csövet helyeznek, az oldalamból drainek lógnak ki.
Ezen a pont pedig nem érzek semmit. Az agyam nem tudja dekódolni, hány ponton van fájdalom a testemben, leválasztja rólam a szeméremdombtól szügyig felhasított heget, a csöveknek kivájt lyukakat, a bal oldalam újabb faragásait..
Három napig fekszem mozdulatlanul, ennyi ideig hallgatom az ápolók párbeszédeit, az idős, dohányost a szemben lévő ágyról, aki nem érti, hol van, és folyton rá akar gyújtani. Három napig nem tudok kommunikálni a családommal, és megfordul a fejemben, hogy soha nem fogok innen elmenni.
Az őrzőnek Mennyország-szaga van.
Amikor szerdán délben visszavisznek az osztályra, egy órán keresztül zokogok, a főorvos vigasztal meg, aki végrehajtotta az érsebész segítségével ezt a bonyolult műtétet.
Azt kérdezem, hányszor nem tudok még meghalni, és milyen erő tart itt a Földön. Az bizonyos, hogy itt van dolgom, és lassan látni kezdem, mi az valójában.
A kórházi redőny ma hajnalban félig van leeresztve, látom az ablakon túl a szelíd bárányfelhőket. A város nyugodt, az osztályon csend van.
Ma fel kell ülnöm, és tennem kell néhány lépést.
Most erre gondolok.
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
