szfinx

Háromnegyvenkor ébredek, az első gondolatom a Bikinitől az a sor, hogy “újságpapírba csomagolva a maradék remény.” A férfi akivel élek rám szól, aludjak még, de már képtelen vagyok. Kimegyek a nappaliba a kutyához, magam mellé veszem, az eb bekuporodik a köpenyem egyik korcába, és elképzelem, milyen lesz az első kemoterápiás nap.

Elképzelem a kórház fenti onkológiai osztályát, ahol még csak futólag jártam, elképzelem a nővéreket, a kórtermeket. Közben eszembe jutnak a régi onkológiák, ahol én voltam a sok idős beteg között a gyerek. Vajon most is annak számítok még, tíz évvel később? Eszembe jutnak a korábbi onkológusok is, akik nem hittek a gyógyulásomban.

A huszonkilences épület az első látogatásom óta másmilyen jelentéssel bír. Megtelik barátsággal, reménnyel – és talán furcsa kimondani ezt egy onkológiáról –, de élettel is. A huszonkilences épületben olyan nyüzsgő és reményteljes élet van, amit elsőre észre se vettem. A folyosók és a kórtermek falain kortárs művészek alkotásai. A Professzor pontosan ismeri a műalkotások erejét, hogy azok milyen hatással vannak a betegekre. Nem sokkal később egy olyan kórterembe kerülök, aminek bejáratánál Esterházy Péter egyik kéziratrészlete, a szobában pedig egy Soós Nóra festmény van a falon. Az ablakom a fákra néz, csend van, csak a folyosóról beszűrődő, nyüzsgő klubélet hangja szűrődik be: a reményé és az életé.

A Professzor elmagyarázza, milyen kezelést kapok: a kemoterápiás részen kívül egy immunterápiát, ami jó esélyekkel ráveszi az immunrendszerem arra, kezdje el legyűrni a rákot, és egy biológiai gyógyszert, amely az erekkel tesz olyasvalamit, hogy azok ne táplálják tovább a tumort. Ez a hármas kombináció jó esélyeket ad a gyógyulásra. Megkérdezem a Professzort, mit szeret abban, amit csinál, és azt mondja, rengeteg öröme van minden nap. Ez az első olyan onkológiai élményem, amiben nem a halált érzékelem, amelyben nem a fájdalmat és az elmúlást látom. Megőrzöm magamnak ezt a felismerést, és pillanatot. Jó lesz még későbbre.

Tizenegykor behozzák a gyógyszereket, de ekkor már nem gondolok azok negatív mellékhatásaira, addigra elfelejtem, korábban mit okozott a kemoterápia a szervezetemben. A nővérrel viccelődünk, a gyógyszeres állványra azt mondja, itt a vőlegényem, majd közli, hogy bizony ez egy olyan kórterem, ahol egyébként se szoktak rosszul lenni. Mosolygok rajta, és miután mindent elmagyaráz arról, mit érezhetek, majd elkezdi adagolni a szert, már egészen másról beszélünk.

Az anyagok úgy csöpögnek le, hogy észre sem veszem. A fákat bámulom, az életet, könyvet olvasok. Aztán megéhezem, a férfi akivel élek, ebédet hoz, megeszem a felét, korábban sosem ettem kemó alatt. Pihenek, nyújtózom, délután ötre lefolyik az anyag, elképzelem, ahogy most minden cseppje azon dolgozik, hogy meggyógyítson. Az éjszakám nyugalmas, másnap elengednek.

Aztán délutántól érzem, hogyan árad szét a testemben az erős anyag, hogyan ér el mindenhova, és kezdi el átkozott-áldásos munkáját a szöveteimben. Két napig alszom, nem beszélek, alig mozdulok meg. A férfi akivel élek úgy őriz, mint egy Szfinx, olyan szépnek is látom, mint egy Szfinxet, amikor pillanatokra kinyitom a szemem.

Két nap múlva leszek jobban. A Professzornak elújságolom, hogy felhívtam az apámat. Már tudom, hogy ő nem egy egyszerű orvos, hanem olyasvalaki, aki komplexen látja a betegei gyógyulását. Azt kéri tőlem, ne feküdjek túl sokáig, legyek aktív, dolgozzak, az életre figyeljek.

A Professzor persze nem tudja, mennyi élet volt ebben az elmúlt öt napban: a férfi akivel élek annyi szeretetet ad, hogy gyorsabban gyógyít a kemoterápiánál, apámmal beszélni hosszú idő után színtiszta öröm, az ágyam pedig amúgy is Szfinxek őrzik.

A kiemelt képen a Soós Nóra festmény látható a „vőlegénnyel.”