masírozni

A tükörben állunk, hátulról támaszt a férfi akivel élek, nehogy elessek megint a jobb lábamban lévő, elnyomódott idegpálya miatt.
Előbb az arcomat mosom meg, majd egy pillanatra megállok, és megvizsgálom, mi maradt belőlem. 
Sovány vagyok, a lábamról eltűnt az izom, a sztómazsák rút látványként lóg a hasfalamon, a hegben még ott vannak a varratok, kopasz vagyok ismét. Az arcom viszont nyugodt, sima, szinte derűs.
Ha tudnék járni, alig lenne gondom.
Visszaáll, mondják. És én elhiszem. 
Naponta többször gyakorlom a járást a keretben, már egész magasra fel tudom emelni a lábam.
A közérzetem jó, az étvágyam remek, hízni viszont alig tudok.
A laboreredmények prímák, ha ez így megy tovább, két hét múlva folytatódhat a kezelés.

A férfi akivel élek péntek délután felhozza a postát, benne levél Jászberényi Sándor írótól, akit régóta olvasok, követek, de még sosem találkoztunk, sosem beszéltünk. A felesége, Eszter az újabb műtétem után írt rám, hogy szeretnének nekem küldeni valamit. A borítékban egy fekete amulett, Jászberényi verses zsebkönyve, és a kézzel írt levele. Azt írja, hogy az amulettet, amit a kezemben tartok most, a szombati nagypiacon vette, egyik oldalán egy szúra a Koránból, másikon Salamon pecsétje. Az amulett eladója azt mondta, hogy aki ezt viseli, ahhoz nem ér el a túlvilág. És most úgy gondolták Eszterrel, elküldik nekem, hogy védelmezzen. 
Amikor meggyógyulok, visszaadom. 

Percekig bőgök, de nem azért, mert félek a haláltól. Az ismeretlen emberek miatt, akik ilyet tesznek velem. Egyáltalán, hogyan jutottam eszükbe? Nem lényeges, mondják, miután válaszolok nekik. 

Órákig szorongatom Salamon pecsétjét, becsukom a szemem, elképzelem a túlvilágot. Odakint igazi novemberi, ködös idő, otthon érzem magam, ha kinézek az ablakon, végre véget ért a kínzó nyár.
A kutyám a háló ajtajában fekszik, engem őriz. Néha benéz, ha neszt hall az ágyam felől, néha odajön, köszön, szeretget a nedves orrával.

Aztán felülök, odahúzom a járókeretet, felállok és elkezdek egy helyben járni.
Masírozok, akár a katonák, egyre magasabbra emelem a lábam, hogy érezzem, lassan visszatér az elnyomott idegpályába az élet. 
Masírozok, emelt fejjel előre nézek, az erőmre összpontosítok, a holnapi napra, mindig egy lépéssel tovább az élet felé.