A húgom a fejemet simogatja, úgy alszom el, miután hazahoz kemoterápiáról.
Ezután három napig fekszem az ágyban.
Van valamiféle áldás ebben a mozdulatlanságban, abban, ahogy megfájdul a hátam, miközben a plafont bámulom, és a semmire gondolok.
(Semmire gondolni a legnehezebb, örülni kell, amikor eljön ez az állapot.)
Különleges dolgokra vágyom: citromos süteményre, kefirre, rakott kelre, körtekompótra, az is valami, ha nem hányom ki. A férfi akivel élek elutazott, az anyukája ápol. Anyuka elkészíti a Citromos álmot, családi recept. Csütörtökön a húgom váltja, aznap itt alszik mellettem, a férfi akivel élek helyén. (Ha a testvéremmel alszom, olyan, mintha újra gyerekek lehetnénk.)
Nyugodtak vagyunk, éjfélig beszélgetünk, Citromos álmot eszünk az ágyban, elfelejtjük lefotózni.
Reggel a Professzor hív, a komoly és okos hangját vidámnak hallom (de ő úgy vidám, hogy egy pillanatra sem zökken ki az okosból és komolyból.) Azt mondja, a CT nem mutat daganatot.
Örülök, és kételkedem. A terápia hatása alatt állok, nem vagyok jól, és ha ebben az állapotban kapok olyan híreket, aminek örülni kell, akkor kétkedő leszek, visszakérdezek, hogy Mit jelent ez pontosan Professzor?!
Ez a legjobb hír, ennél jobbat nem tudok. Na, most örüljön kicsit.
Meg azt is jelenti, bár negatív az eredmény, attól még kószáló tumoros sejtjeim lehetnek, amiket el kell végleg altatni. A kezelések tehát folytatódnak.
Valahogy ki kell bírni az örömhírt,
valahogy örülni kell,
valahogy újra járni, pisilni, sztómát viselni (hogy veszek fel rendes ruhát,)
valahogy újra emberek közé menni (de addig nem, amíg tart a kemó,)
valahogy újra emberként létezni.
Amúgy nem olyan rossz.
De középen kell maradni.
Nem elbízni magam.
Haladni magabiztosan, elvégezni jól a feladatsort.
(Holnap megtanulni az önkatéterezést például.)
Óvatosnak lenni, vigyázni magamra.
Úgy lépni, hogy ne legyen a lábam előtt semmi.
Alaposan fertőtleníteni napjában többször, amikor „olyan helyekre” nyúlok magamon
(és szinte már csak „olyan helyek” vannak a testemen, ahova így lehet nyúlni.)
Nem gondolni, hogy a kihívásnak vége,
tudni, hogy hosszú még az út,
piros cipőben, sárga kövesúton,
és szentül hinni: nem a csaló varázslóhoz vezet.
Kiemelt kép: Pexels
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
