„Neked hiszünk, normális nő, megyünk arra, amerre te mondod!”

Éjfél előtt tizenöt perccel a ruhám szegélyét markolom, amikor kilépek az étteremből. Még odaérek, gyalog, futva, sietve, taxit nem tudok hívni, a vonalak foglaltak, én pedig éjfélkor csókot akarok adni a férfinak, akivel élek. 
A Dobon indulok el, ott találkozunk, félúton, még a Kisüzem előtt. Két részeg lányt hagyok el, magas sarkú cipőben bukdácsolnak, leszólítanak, útba igazítom őket a Gozsdu felé. Utánam kiabálnak, hogy „Végre egy normális nő, aki nincs bebaszva. Neked hiszünk, normális nő, megyünk arra, amerre te mondod.”
Mosolygok rajtuk és megyek tovább, petárdázók és részegek között, fekete ruhában, hófehér csizmában, gyors léptekkel, nem vágyom semmi másra, csakhogy megcsókolhassam a férfit, akivel élek. 

Soha nem töltöttem még a szilveszteri éjfél előtti perceket egyedül, az utcán, egy olyan nagy és fontosnak hitt pillanat előtt, mint az újabb év kezdete. 
Félek, hogy nem érek el a férfihoz, akivel élek, és majd úgy lépek át 2024-be, hogy nem vele vagyok.

Az emberek már rég megírták a fontos tanulságokat az évükről, mind megtették a fogadalmaikat, én pedig semmilyen tanulságot nem fogalmaztam meg, nem végeztem számadást, és fogadalmat sem tettem, mert minden fogadalmat teljesítettem, mindennel elszámoltam már. Abban a pillanatban, ott az év végi utolsó menetelésben csak én vagyok, fogadalmak és számadás nélkül, meztelenül, a pucér lelkemmel, boldogan, megérkezetten, szerelmesen, szeretve, sikeresen. Mit akarhatnék még megfogadni? Mivel akarhatnék még elszámolni, számot vetni, mivel nézhetnék még szembe? 

2023 a legboldogabb év volt.
Ebben a lelki gazdagságban annyitól féltem: nehogy véget érjen, vagy elvegyék tőlem mindezt. Pedig mindenben ott a végesség is, ahogy az év elejében annak a tudata, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor lehet egyedül sétálunk majd az utcán, őrült ünneplők között. 
Rég voltam ennyire józan az év utolsó napján, rég voltam ennyire józan az életemben. És ezzel a józansággal jól kell kufárkodnom, mert annak a tudatával lehetünk boldogok, hogy egyszer ez is véget ér.

„Ha nincs fájdalom, akkor nincs öröm.” – mondta ezen a szilveszteren Kornél barátom az étterem konyháján. Viccnek szánta, és szíven ütött a poénja. Mennyit vártam én erre az állapotra, nem is vártam, már el is engedtem, azt hittem, sose jön el, nekem nem jár a gyötrelmen kívül más, engem ez kikerül, nekem ez jutott, így kell, hogy nagyra nőjek, a boldogság nem lehet enyém.
Nem lett igazam. 2023 szenvedélyesen megölelt. Még olyanok is, akiktől nem számítottam rá, vagy azt hittem, soha többé nem fognak megölelni. Öleléssel pedig gyógyítani lehet az embereket.

Na, most mondjátok meg, nem is akartam számot vetni az évemmel, mégis azt tettem.
Én lettem a normális nő, éjfél előtt pár perccel az utcán, az ünneplők között, aki útbaigazít botorkáló, részeg lányokat.
Most pedig sietek, leszek boldog tovább, addig, amíg a takaróm ér, fér be alá más is, ölelés is van, szép és puha.

Boldog évet kívánok nektek. Tényleg ölellek benneteket.

(A kiemelt kép karácsony előtt készült. Tegnap olyan boldog voltam, hogy elfelejtettem magam lefotózni.)