Utolsó civilizáció

Ez a nyár nem múlik el.

A bőröm abban a leégés előtti pillanatban van, amikor még nem jelenik meg a vörösség, de a fájdalom már körvonalazódik, csak nem fogom fel, hogy én vagyok az égéstermék.

Közben arra gondolok, mennyire utálom a nyarat. Aztán anyám jut eszembe, aki ötven, hatvan, hetven kilométereket tekert a melegben. Az jut eszembe, hogy a halála előtti nyáron, a kemója után fél évvel körbebringázta a Balatont, és csak annyit mondott: “kicsit nehezebben bírtam.”

Anyám kerékpárja most a pincében áll. Robosztus versenykerékpár, ráfeszültek az izmai a pedálra, úgy hajtotta, mint egy gép.

Anyám nem gép, hanem gepárd, ő hajtja a lábával a földet, fentről néz le ránk, legalábbis ezt hiszem, amikor a felhőkre tekintek.

A halála óta – ha bárki posztol az égről egy képet –, őrá gondolok.
Azóta, hogy elillant belőle az élet, csak az eget nézzük.
De az égen nincs más, csak a felhők, meg a Nap, meg a Hold, meg a csillagok.
Sokszor ezek se, csak a semmi.
Anyám Hold, Nap, csillagok, felhők, és semmi.
Sokszor a semmi a legerősebb.

Anyám fotóját levettem a falról, és a hálóba vittem, az ággyal szemben helyeztem el, egy festőállványra tettem, így mindig látom. Amikor esténként lefekszem, őt bámulom. Ez a bámulás gyakorlat lett. Sok köszönet nincsen benne.

Semmit sem akarok elfelejteni belőle.
A legnagyobb félelmem az, hogy egyre kevesebb emlékem lesz róla.

Jobb volna, ha mégiscsak csillag volna, vagy Nap, vagy Hold.
Éjjel ragyogna, nappal teljes erejével világítana, miatta lennék égéstermék.

Bármi jobb, mint a semmi. Megégni is jobb, mint a semmi.

Miért van az, hogy már mindent kitaláltak a világon, csak azt nem, mi van a halál után?

Mi vagyunk az utolsó civilizáció az univerzumban, akinek semmit nem tud erről.

Fotó: Snapwire