egy percig se többé

Tisztul a levegő, oszlik a méreg.
Az apró lyukakból belélegzett gyűlölet préselődik ki, párolog a bőrön keresztül, kitaszítja a rekeszizom. A helyét másfajta anyag veszi át, a szövetek színe megváltozik, világosabb és ruganyosabb lesz. A lila, fekete lyukacsosra szikkadt anyag megtelik tiszta vérrel, a vörös szín élettel pumpálja fel, amit addig a halál rágott.

Elmondanám neked, milyen érzés kirekeszteni a bántást, nem kinyitni többé az ajtót, ablakot, nem beengedni a bűzös levegőt, ami után nyákos bevonat képződik a felületeken.
Elmondanám, ha tudnám, hogy a gyűlölet olyan, mint a rák, az elején észrevétlen, nem tudsz róla, de egy ideje haldokolsz, és az is lehet, túl késő, mire felfogod, mit tett a testeddel. 
Elmondanám, ha tudnám, mennyire nehéz szabadulni, a gyűlölet olyan, mint a drog, sokan szenvednek benne, sokan nem tudják, mit szívnak be mélyen.

Ma reggel korán elindulunk vidékről, a kutya szokásához híven hanyatt fekve alussza végig az utat, mint aki nem tud magáról, az életünkről beszélgetünk, néha megfogjuk egymás kezét, máskor a fejemet simogatja, és azt mondja, mennyire szép vagyok. Milyen jelentéktelen lesz a gyűlölet a szeretet és a szerelem árnyékában, a hatalmasnak tűnő gyűlölet, ami évekre meghatározta, mit gondolok magamról, a világról, az emberekről. Mennyi ideig éltem a múltban, a sérelmeimben, mennyi bántást beengedtem az ablakaimon, sőt, szinte fürkésztem, hol csípek el még egy falatot belőle, szinte habzsoltam a rólam szóló gyűlöletet. És most tudom, milyen élni a jelenben, felértékelődik minden év, minden óra, ami még enyém, a gyűlölet jelentéktelenné és parányivá válik.

Hazaérünk, befekszünk a kádba, egymással szemben ülünk, mint két egymásba nyíló ajtó. Odakintről a nap fénye szikrázik be, ömlik a tágas ablakon a hálóban lévő fürdőkádra. A családos szomszédaink a gyerekeikkel játszanak az udvaron. Ebédet rendelünk, befekszünk az ágyba, a mellkasára hajtom a fejem, száz másodpercig simogatja a hátam. Ez az új játék, ez a száz másodperc. Ebédelünk, elalszunk, a kutya a lábunkhoz furakszik. Hamarabb ébredek, mint ő, távoli barátaim videóit nézem az instán, ahogy a gyerekeikkel süteményt kutyulnak. Apró kezek jelennek meg a foryou-ban, az arcukat nem látni sosem, gondosan eltakarják, sok anyuka és apuka barátom van, akikkel ritkán találkozom és nem ismerem a gyerekeik arcát, ők már tudják, hogy meg kell őket védeni.

Rólunk még vannak ártatlan képek régi, harmincnyolc éves albumokban, amikor még senki nem gondolt rosszra, a szüleink néha még ártatlanul fotóztak bennünket, a traumáikat is ártatlanul rejtegették, nem tudták, hogy minden rezdülésükkel átadják nekünk a múltat, mélyen elfojtották, tűrni kell – mondták, el kell viselni, ilyen az élet, nem beszélni róla, szégyen, szégyen, szégyen.

Pakolom le magamról a mázsákat, engedem ki a blúzom, fejtem ki a gombokat, egyre több látszik a bőrömből, a pórusaim kitágulnak, párolog ki rajtuk keresztül a méreg, őseim hiedelmei, amiket örökül kaptam, amik miatt a gyűlöletet beengedtem, mert nem tudtam, hogy szeretni is lehet, hogy szeretni sokkal jobb, hogy egymást ölelni vasárnap, befeküdni egymással szemben a kádba, forró vizet engedni a combjainkra, vihogni rajta, nem gondolni semmire, beleengedni a fejünket a vízbe, hagyni, hogy a hallójáratokba befusson a víz, kiengedni a gondolatokat, kinyitni a szívet, az elmét, tárt karokkal várni a világot, élni a napban, nem félni, nem félni egy percig se többé.

(Ha szeretnél további tartalmakat olvasni, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz ITT!)

Kiemelt kép: Pap Dávid/Runnaboy