két centi

Forgalmas világvége út, üzemek, telepek és sorompók, nem hallani az életet az autók zajától.
Az expressz buszról szállok le, ami nem áll meg mindenhol, ezeket az embereket itt a megállóban még sosem láttam.

Ötszáz métert sétálok a diagnosztikai központig, olyan vagyok mint Brad Pitt a zombis filmben, dörömbölök a kapukon: “Engedjetek be, az én véremben van a világot megmentő anyag a vakcinához.”
Belépek, bent barna műbőr székek, művirág és poros nyugalom.
Ha horrort rendeznék, így kezdődne.

Az egyes számú páciens leszek, a csuklómra kötik a karszalagot, mondom, hogy szorosra, nem bírom, ha csúszkál, de nem hallják meg a kérésem, amihez az elmúlt tíz évben hozzászoktam.
Aztán szólítanak, engem, az egyes számú pácienst, már nevünk sincs, ide jutottunk: az időt sok pénzért adjuk el műbőrszagú termekben a sorsnak.
A tűt rutinosan szúrják fel, rutinosan sóhajtok én is, amikor a radioaktív anyag elindul a véráramomban.
Az aktív váróba kísérnek, a falakon kiírtott népcsoportok képei, nem tudom, mire akarnak célozni ezzel. Egy másik felirat így szól: „Ön már sugárzik, ne menjen állapotos nők és gyermekek közelébe.” Ez mindig így volt: a világtörténelem folyamán a gyerekeket és a nőket mentik előbb. Én már egyik sem vagyok: csak egy ember, aki nem tud meghalni.

Az ánizs ízű folyadéktól hányingerem lesz, de próbálok nem gondolni rá, egy piros borítójú könyvet olvasok, képtelen vagyok koncentrálni. Halkan szorongok és sugárzok ezen az elszeparált helyen, a szoba ablakán túl drabális csövek vezetik ki a sóhajokat az erődítményből.
Aztán behívnak, a melltartót is le kell venni, “ugye nincs máshol fém?” – kérdezik, és az összekapcsolt beleimre gondolok. Bárcsak lehetnék én a terminátor, élő szövet alatt fém váz, akkor nem fordulnának ellenem a sejtjeim, igaz, nem is tudnának betolni ebbe a csőbe, hogy megvizsgáljanak.
A CT mindössze tíz perc, most nem képzelem azt, hogy balerina vagyok, a fájdalomra figyelek a bal csípőmben, arra, hogy a lábam kifordul miatta, és képtelen vagyok egyenesen tartani, mint az egészséges másikat.
“Már kész is” – mondják, és húznak ki részvét nélkül, kezembe kekszet adnak, hogy ne ájuljak el.

A világvége úton a visszafelé tartó buszra várok, bárcsak ne lennének rajta emberek, de nem hallgatják meg a kérésemet.
Az eredmény két nap múlva jön: van a csípőmben egy két centi nagyságú világító rész, amit ki kell vágni.
A bal vese nem mutat életjelet, lehet azt is kiveszik, a két centis folt nyomja az artériát, ezért fáj, a vese alatti vezetéket pedig elzárta, emiatt az nem ürül. És világít: minden bizonnyal tumor.

Ezen a napon csak orvosokkal beszélek, úgy érzem, semmilyen más lény nem ért már engem ezen a földön rajtuk kívül.
“A maga hasába belemenni művészet.” – válaszolják, amikor kérdezem, mennyire lesz bonyolult a műtét.

Semmi jót nem remélek, és valahogy mindig túlélem.
Ennyi biztos, ebben még nem vallottam kudarcot.

folytatása következik…