napkitörések

Flamingós gumimatracról álmodom, az álmomban alig tudok felmászni rá, miután sikerül, órákig ringatózom a vízen.
Az erős fényben nem látom jól, mennyit barnult a bőröm.
Ez a legnagyobb problémám.
Kétrészes fürdőruhát viselek, a hasamon nincsenek hegek, huszonnégy éves vagyok, rövid a hajam, és nem tudom, mit akarok az élettől. 

Aztán felébredek a besötétített hálószobában verejtékben úszva, eltűnik a tó, helyette nyirkos ágynemű és vizes póló, a mellettem fekvő ember rámszól, öltözzek át, megfázik a vesém, és arra nagyon kell vigyázni, miután a másikat kivették. Ettől megijedek, sietve ledobom a padlóra a vízes pólót, felveszek egy szárazat, az ágyon odakuporodom a mellettem lévő ember térfelére, és szorosan hozzátapadok, megkérem, simogassa a csípőm, ami a közelgő melegfronttól ismét feszül.
A simogatására újra elalszom, de már nem jön vissza a flamingós álmom.

Reggel fél nyolckor ébredek újra, lezuhanyzom és bekenem a hegeimet. A krém sűrű és fehér, szabályosan tapad bele a hússzínű felületbe. Ahogyan az ujjaim végighúzom azon a sávon, nem érzem az érintést.
Annyiszor vágták, hogy érzéketlen lett. 
(Annyiszor vágtak, hogy érzéketlen lettem.)

Egy ideig meztelen maradok, így fekszem a hátamon, amíg a sűrű, fehér anyagot be nem szívja a testem. 
Aztán felöltözöm, fehér pólót veszek világoskék, klasszikus szabású farmerrel.
(Ha huszonnégy éves lennék, lefotóznám az outfitemet.)

Előkeresem a TAJ kártyámat, fejből tudom a kilenc jegyű számsort.
Elindulok a kórházba.
Akkor még nem tudom, hogy ma tudom meg: mégis kell kemó. 
Akkor még nem tudom: ki fog hullani újra a hajam, nem is olyan sokára.
(És hányni fogok, és utálok hányni, bár ki szeret, bár nagy gyakorlatom van benne, bár ne lenne.)

Riadtan nézek a Professzorra, miközben a kezelésemről beszélgetünk, az okos tekintetével annyit mond: „ne hagyja a lelkét elhomályosodni.”
(Ahogy kilépek a szobájából, feljegyzem ezt a mondatot.) 

A lelkemre gondolok, ami biztos nem homályos, inkább fényes és napkitörések tapasztalhatóak a felszínén. 

Egy hét múlva kezdődik a kezelés, ebben az életben a harmadik nekifutásra.
Híznom kellene, ma eszem húst, krumplit, túrós palacsintát.
A palacsinta nem megy, a hús, krumpli is csak félig.
Fájni kezd a gyomrom, nem is a gyomrom, a beleim, két hét antibiotikumkúra után.
Hízni kéne, nem menni ötvennégy kiló alá, nem venni még egy számmal kisebbet a kedvenc farmeremből, apróbb pólókat se, összement kosárméretet, a kis bugyi sem vág már be a derékvonalnál, a csípőcsontom kitapintható, néha abba kapaszkodom, a hegymenet következő fokába.
Meredeken felfelé.

A napkitörések egyre erősebbek.
A kutyám a hasamra fekszik.
A férfi akivel élek finom puszit ad.

Mindenem megvan.
Indulhat a harmadik bevetés.