Oximoron

Nézz ide, ez itt az élet széle.
A peremen túl le lehet esni az egészről.
Nem félelmetes. Már nem az.
Anya ott van mindezen túl, egyensúlyoz ott is.

Halottak napja van, és ilyenkor mindenki elvárja, hogy rágondoljak. De mi van akkor, ha ez az elvárás nehéz? 
Anya meghalt? Ez hülyeség. Anya él, csak valahol máshol. Beül a hátsó ülésre, amikor vezetek. Ezt onnan tudom, hogy néha megpillantom a tükörben. Néha beszél hozzám, amikor a vasárnapi ebédnél megszólal egy hang, de mindenki azt hiszi, hogy a hangfal merülését jelzi bluetooth-on keresztül egy robot. Csak én tudom, hogy az anya hangja.

Néha az ő teste vagyok, ugyanoda hízom, ugyanúgy járok. Lehet direkt csinálom ezt a járás dolgot. Néha ugyanúgy veszekszem, és mindig pontosan ugyanannyira tudom felcseszni az agyam.

Október 31-én a húgommal hazamegyünk a temetőbe, kikerüljük a halottak napját, beelőzzük az összes gyászolót az autópályán. A mi gyászunk gyorsabban odaér, nem mintha ez egy verseny lenne, mégis mindenki úgy csinál. Megveszem anyának a legrondább mécsest az áruházban, Kisjézuska van rajta, Szűzmária, Szentjózsef és világít. Anya utálja a giccset, nekem meg az jutott eszembe halottak napja előtt, hogy felbosszantom, hátha visszajön kisérteni, ha az urnájához ilyesmit pakolok. Ezen nevetünk a húgommal, mennyire rühellné azt a mécsest… ráadásul elektromos, akár hónapokig is éghet. 
Kamu égés, kamu lángok, anya kamu halála.
Nem hiszek se Jézusban, se a halálban. Csak anyában hiszek. 

Közben eszembe jut, hogy láttam egy csókát a TikTokon, aki a kicsi gyerekének tanít be a Bibliából szövegeket. Egy videóban arról beszélt, hogy a Halloween a sátán műve, benne is van a nevében, csak az „a” betűt e-re kell cserélni. 
Anya mondaná a magáét, ha látná.
„Uram irgalmazz!” – ezt kommenteltem a bibliás csávónak… ez egy oximoron a számból.
Anya halála is oximoron, meg az urnája a temetőben, meg a giccses mécses, meg a vázáin a neve, meg hogy oda van írva a sírkövére: élt 58 évet. 

Halottak napja után majd kevesebbszer gondolok arra, hogy ott ül a hátsó ülésen, és pont oda hízom, ahova ő. Majd kevesebbszer nézek a visszapillantó tükörbe, majd kevesebbszer állok mérlegre, kevesebbszer számolom ki, hogy tizennyolc év múlva én is ötvennyolc leszek, és kevesebbszer cseszem fel az agyam is. Ráveszem magam arra, hogy ne hasonlítsak rá annyira, hogy kitartson még egy évig a gyász, hogy égjen a kamu mécses a kamu urna előtt a kamu temetőben.

Nézz oda, az ott az élet széle.
A peremén túl ne lépj, az ott már a halál, egy másik mezsgye, arrafelé mégsincs fennhatóságunk.

Kiemelt kép: Matheus Santana