Szökőár

Tíz éve. Ezen a napon.
Rohantam le a lépcsőn, eltűnt alólam a talaj.
Nem emlékszem, hogy sírtam-e, nem emlékszem, mit csináltam, hogy visítottam-e, vagy nyüszítettem, csak a hideg verejtékre emlékszem, és annak a biztos tudatára, hogy valami most végérvényesen megváltozik. Gyorsan kiderült, hogy azonnali beavatkozás szükséges, aztán az is, hogy nem lehet azonnal beavatkozni, mert a műtét a daganat kiterjedtsége miatt nem lehetséges. 

Tíz évvel ezelőtt ezen a napon kiterjedt daganatom volt, akkor még nem feltérképezett áttétekkel a testemben. Nem tudták megmondani, mikor alakult ki a tumor, de azt biztosra mondták, hogy akkor már egy ideje beteg voltam.

Eltelt azóta tíz év és ebben az elmúlt évtizedben azt próbáltam megfejteni, hogy egy ember hányszor lehet talajvesztett, mennyiszer kell elveszítenie önmagát, és hogyan kell újra meg újra megtalálnia a biztos kapaszkodókat, hány kapaszkodót nyújt az élet, egyáltalán, észrevesszük-e ezeket, és tudunk-e beléjük kapaszkodni az adott pontokon, tudunk-e jól élni az esélyekkel. 

Tíz évvel ezelőtt – bár majdnem elveszítettem az életemet –, egy fontos esélyt kaptam, a sorsom legfontosabb esélyét. Egy lehetőséget arra, hogy megismerjem önmagam, hogy megtanuljam, milyen az igazi élet-halál küzdelem, milyen a félelem nélküli élet, milyen legyőzni mindent, és milyen félelmetessé válni ebben a legyőzhetetlenségben. 

Megismertem azokat a mélységeimet is, amiket soha nem akartam látni, hogy az ember ezeken a legalsó szinteken megijed önmagától, viszont azokban a mélységekben is én lakozom, az is én vagyok, az a sötétség is a részem, és annak a sötétségnek az alján, ha sokáig bámulsz bele annak a mélyébe, kegyetlen dolgokkal találhatod szemben magad. Megismertem ezt az arcomat is: a sötétben látót. Nem volt más választásom, minthogy szembenézzek vele. Nem csuktam be a szemem, nem fordultam el, mindent láttam. És sokszor könyörögtem a halálért.

Néha még most is megijedek attól, hogy mennyire jól látok a sötétben. Én nem visszakaptam az életemet, hanem kaptam egy életet, nem legyőztem a rákot, hanem megbékéltem azzal, hogy meghalok. Nem hős lettem, hanem félelem nélküli ember, nem egészséges lettem, hanem azóta is folyamatosan építkező, és a valós hátrányait elfogadó. És nincs vége a nehézségeknek a negatív CT után, pedig már lassan nyolc éve megkaptam az első negatív leletet. Nem lesz többé semmi sem ugyanaz, és sajnos nem minden csak rajtunk múlik. 

Annak a biztos tudatával meneteltem az utamon, hogy az égvilágon mindent megtettem, még azt is, amiben nem hittem. Négykézláb másztam onkológiákon át, volt olyan, ahonnan elküldtek, mert mondták, nincs semmi esély. Volt, hogy fél évig nem ettem szinte semmit, voltak hónapok, amikor járni sem tudtam, és azzal is meg kellett birkóznom, hogy a világ összes szeretetét megkaphatom halálos betegként, míg egészségesen nem feltétlenül.

Ez az én tíz éves évfordulóm egy új krédó. Krédó az életem felett, hogy igenis tudjam, hogy emlékezzek arra, mi volt akkor, amikor úgy volt, hogy az életnek vége van.

Én már tudom, hogy az életnek nincsen vége.
Minden él és megy tovább, megtalálja a maga csodálatos rendjét és helyét minden, még a sötétségnek is értelme van, a kínnak is súlyos jelentősége van, és nem csak az, hogy mennyire fájdalmas volt, amikor a sötétségbe kellett belenézni meredten. 

Az elmúlt tíz év egy pillanat volt.
Összesűrűsödött ebben a pillanatban a világ hullámainak összes ereje, olyan volt, mintha az óceánnál állnék, jönne a szökőár, aztán mégse érne el.

Állok ott, most is, nyugodtan.
Nézem a mélység alját.
Látom a halált, az életet, mindez összeér.
Mostmár azt is látom, hogy sose választódott szét.
Látom, mi dolgom volt itt ebben a tíz évben, és mi dolgom lesz még. Nemcsak azért kaptam mindezt, hogy elviseljem, hanem hogy megtörjek benne és meg akarjak halni, hogy aztán élni akarjak, hogy szeressek, hogy folyjak szelíden, aztán legyek én is szökőár, hogy ne érjek véget, hogy a végtelenségbe beleérjek, hogy megismerjem a szeretet sokféle arcát, és hatalmas, végtelen erejét.

Úgy van, ahogy Fodor Ákos írja a Monolitban:
„Majd szél lesz,
majd szélcsend.
Minden lesz.
Minden volt már.”

(A képek 2014-ben és 2015-ben készültek a kemoterápiás és a sugárterápiás kezelések alatt.)