Babarczy Eszter: Apám meghal

„Elhatároztam, hogy írok rólad, hogy megírom a halálodat, megírom az életedet. Felteszem magamnak a kérdéseket, amiket neked nem mertem. Írok valamiről, ami mélységes tabuk alá esik, mert engem éppen a traumák és a tabuk felszínre hozása érdekel. Meggyógyítom magam a halálodból, és elgyászollak azon keresztül, hogy megpróbállak megérteni.”

Babarczy Eszter megrendítő naplóbejegyzésekben számol be arról a hat hónapról, amikor beteg apját kíséri végig a szellemi és fizikai leépülés egyre meredekebb és a közös megpróbáltatások ellenére is mindkettejük számára magányos útján. Az elérhetetlen, híres apa és a szeretetére, figyelmére vágyó lánya soha nem tudtak ilyen közelségbe kerülni, mint ebben a kényszerű életvégi egymásrautaltságban.
Beszélgetni most sem tudnak, így hát a lány a naplókhoz utólag fűzött jegyzetekben próbálja megismerni és megtalálni az apát, kikutatni és létrehozni végre a saját történetüket. Kiszolgáltatottságuk is közös, miképpen az a botrány is, ahogy az egészségügy útvesztőiben megint csak magára maradva, kétségbeesetten és megalázottan keres segítséget a szenvedő és hozzátartozója.

Az Apám meghal egyszerre dühös és empatikus, szenvedélyes és szenvtelen tudósítás arról az elkerülhetetlen tapasztalatról, amely végső feladatként hárul mindannyiunkra, ugyanakkor kendőzetlenül őszinte elbeszélés a harag kísérte gyász utáni gyógyulásról.