„Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat… De mindez nem segít. (…) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan „intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát… Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!”

Húsz évesen olvastam először ezt a könyvet, utána még sokáig cipeltem magammal. Nehéz volt, mint a kő, nem adott vigasztalást, a mondatai forrtak bennem, a csalódásaim eleven sebként lobogtak a testemen, lelkemen. Fontos könyv ez, nekem legalábbis. Segített kifakasztani, aminek ki kellett fakadnia belőlem. Háromszor újraolvastam már, mindig van benne valami új, ami kell éppen.

Első megjelenés éve: 1941