Kilenc évvel legutóbbi regényét követően a magyar olvasóközönség számára eddig prózaíróként – és mindenekelőtt a megosztó remekmű, az Amerikai psycho szerzőjeként – ismert Bret Easton Ellis egy esszékötettel jelentkezett, szokás szerint zajos sajtóvisszhangot keltve. A Fehér nyolc vállaltan provokatív, önéletrajzi anekdotákkal teli értekezésen keresztül térképezi fel a mai Amerika társadalmát és politikai-kulturális életét átható (de lényegében a nyugati civilizáció egészére is érvényes) szélsőséges tendenciákat, például a szólásszabadságot és a művészi alkotást korlátozó politikai korrektség uralmát. Mihez kezdene napjaink digitális (negatív) utópiájában, a közösségi média nárcisztikus buborékvilágában az Amerikai psycho antihőse, Patrick Bateman? Esztétikai vagy ideológiai megfontolások vezettek az Oscar-díjjal kitüntetett Holdfény hatalmas sikeréhez? Miben rejlik Charlie Sheen és Kanye West megbotránkoztató imidzsének ereje? Hogyan vezetett az amerikai baloldal önjelölt erkölcsi felsőbbrendűsége Donald Trump megválasztásához? Miből ered a milleniál generáció ellenvéleményeket elfogadni képtelen túlérzékenysége? És ami a legfontosabb: miképp maradhatunk „negatívak”, kritikusak és tökéletlenek egy olyan korban, amely kollektív pozitivitást követelve az érzelmek elfojtására és az egyén elhallgattatására törekszik?

A Fehér ilyen és ehhez hasonló kérdésekre választ kereső, vitára és továbbgondolásra inspiráló szövegek gyűjteménye. Szórakoztató vagy kegyetlen? Helytálló vagy felháborító? Akárhogy is vélekedjünk Bret Easton markáns véleményáradatáról, egy dolog biztosnak látszik – illúziómentes és fájóan aktuális társadalomkritikája mellett nem mehetünk el szó nélkül.

“Nem voltak érdekeltségeim a való világban – miért lettek volna? Nem nekem való volt, nem felelt meg sem az igényeimnek, sem a vágyaimnak.”

Los Angeles, 1981 ősze. A tizenhét éves Bret az elit Buckley Gimnázium végzős tanulója, aki többnyire egyedül él Európát járó szülei luxusházában a Mulholland Drive-on, Mercedes kabrióval jár, gyönyörű barátnője van (illetve titkon néhány fiú diáktárs-szeretője), lelkes fogyasztója nemcsak a különféle tudatmódosítóknak, de a mozifilmeknek és az aktuális pophimnuszoknak is – és legfőbb vágya, hogy a középiskolát befejezve maga mögött hagyja ezt a konstans színleléssel járó kényelmes látszatéletet, és valóra váltsa regényírói ambícióit. Ám a gördülékenynek remélt átmenetet kamasz- és felnőttkor között egy új osztálytárs, a vonzó és rejtélyes Robert Mallory érkezése zavarja meg. Ráadásul a homályos múltú fiú nyomában feltűnik a színen egy holdkóros hippiszekta, a Másvilág Lovasai is, valamint a Pákász néven elhíresült sorozatgyilkos, aki fiatal lányokat rabol el, hogy groteszk „módosítások” segítségével „újraalkossa” áldozatait. Egyre sokasodnak a vészterhes előjelek, ahogy a téboly mind közelebb férkőzik a Buckley diákjainak gondtalan buborékvilágához – és miután a tragédia bekövetkezik, Breten egyre jobban elhatalmasodik a gyanú, hogy van valami kapcsolat Robert és a Pákász között.

Bret Easton Ellis régóta várt új regénye mintha a szerzői életmű két legnépszerűbb, joggal kultikus darabját idézné meg: a Nullánál is kevesebb fásult hedonizmusa és baljós apátiája találkozik itt az Amerikai psycho gyilkos szerepjátékával és teátrális erőszakkitöréseivel. A szilánkok az ártatlanság elvesztésének kegyetlen krónikája, magával ragadó történet a ’80-as évek amerikai (láz)álmáról, nosztalgiáról és traumáról, vágyról és megszállottságról, gyanakvásról és paranoiáról – szövevényes, fordulatokban gazdag kalandozás önéletrajz és fikció határvidékén, melyet akár a szerző „sötét írói énjének” prózai eredettörténeteként is olvashatunk.