“Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a poszttraumás stressz-szindrómát említeném, jóllehet ezek a betegségek túlontúl gyakran fordulnak elő azok körében, akiket megismertem, megszerettem, és elvezettem a szabadságukhoz. Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a jóváhagyásra, a figyelemre és a gyengédségre. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.”

Edith Eva Eger nagy hatású könyve olyan olvasmány, amelynek elolvasása után képes lehetsz arra, hogy megfogd a saját hajad és kihúzd magad a legfeketébb szurokból. Mindenkinek megvan a maga koncentrációs tábora, a saját elméjébe zárt verme, ahonnan érezhetjük úgy, hogy lehetetlen megszabadulni. A kilátástalannak tűnő helyzeteinkben pedig eldönthetjük, mire fókuszálunk.

A kemoterápiák, műtétek, vizsgálatok alatt sokszor gondolok arra, hogy valahol máshol vagyok. Úgy élek túl én is, ahogyan Edith Eva Eger élt túl a történelem legmegrázóbb időszakában.

A könyvét mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, nem talál az élethez kapaszkodót.

(Szeretnélek tájékoztatni, hogy más szerzők könyveit nem dedikálom, és üzenetet sem szeretnék beleírni. Köszönöm a megértésed.)

A második világháború idején a tizenhat éves Edit, a tehetséges balettnövendék bekerül a kassai elit leánygimnáziumba és egy olimpiára esélyes tornászcsapatba. Ráköszönt a szerelem is: megismeri Eriket, a mély érzésű, művelt és sportos fiút, akihez azonnal vonzódni kezd. Edit lassan tisztába jön saját értékeivel, nőiségével, érzelmeivel – éli a kamasz lányok egyszerre csodálatos és szorongást keltő mindennapjait, mígnem… a gyűlölet mindent megváltoztat.

Egy éjjel két katona elhurcolja őt és családját. Egyikük sem sejti, hogy útjuk egészen Auschwitzig vezet, és hogy Edit hosszú éveken át tartó, napi öt-hat órás edzései, kitartása és balett-tehetsége az életét mentik majd meg.

Vajon min múlik, hogy ki kerül az életreítéltek közé, és ki a halálsorra? Van-e döntési lehetőségünk akkor, amikor a tét maga a túlélés? És mit tegyünk, ha túléljük, de körülöttünk minden és mindenki elpusztult?

“Előttünk a sorban valaki imádkozik. Bármennyire állandó a halál fenyegetése, ez a pillanat mégis belém hasít. Hirtelen eszembe jut, mi a különbség a halálos és a halott között. Auschwitz mindkettő. A kéményekből folyamatosan dől a füst. Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg mit számít? Minek erőlködni? De ha ez a pillanat, éppen ez a mostani az utolsó pillanatom a Földön, akkor arra kell-e vesztegetnem, hogy beletörődjek, és megadjam magam? Úgy töltsem el, mintha már meg is haltam volna?”

(Szeretnélek tájékoztatni, hogy más szerzők könyveit nem dedikálom, és üzenetet sem szeretnék beleírni. Köszönöm a megértésed.)