“így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”

Rövid könyv, de minden mondata, minden szava, minden utolsó vesszeje, kitett pontja annyira fontos, hogy lélegzetvisszafojtva olvasom. Krasznahorkai László 2025-ben elnyerte az Irodalmi Nobel-díjat, ezt a beszédet a Svéd Királyi Akadémia ünnepi ülésén olvasta fel az író 2025. december 7-én.

A magyar nemzet biztonsága egy különleges barátság regénye? Az. Egy búcsúzás bejelentéséé? Igen. Az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáé? Igen. Lepkék szállnak, és szavak rohamoznak, hogy belehulljanak a jellegzetes Krasznahorkai-mondatok hálójába: a magánszenvedélyek boldogságáról, a brutális külvilág valóságáról, a természeti létezés törvényszerűségeiről; az egyetlen univerzumról, melyben a pillangók, az ember, a kudarc és az, ami felemelhet, egyetlen pontban sűrűsödik össze.