A Legjobbak megnevezés a webshopomban a személyes olvasmányélményeim szerinti válogatást jelentik:

Sátántangó: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. „Végtére is döntenem kéne már. Nem maradhatok itt.”
Hogyan lehet ilyen első könyvet írni, egyáltalán: így leírnia az életet, a sorstalanságot, a reménytelenséget, a mindenséget? Micsoda mondatok ezek? A Sátántangót nem lehet csak úgy elolvasni, szinte minden második oldalon van olyan leírás, amin újból végigfut a lelkem, hogy kitéphesse mindenestül azt. Meghatározó regény, nem való mindenkinek, meg kell érni hozzá, meg kell érteni, hogy nem lehet tenni semmit.

Az ellenállás melankóliája: “Meghúzódni egy belső védettségben, mert a kintlét a romlás gyötrelmes helyszíne csak, szakítani a beavatkozás viszkető kényszerével, mert a cselekvés nemes értelmét az értelem alapos hiánya emészti fel, elhatárolódni, mert az ép elme egyetlen válasza erre a tiltakozás, nos, meghúzódni, szakítani meg elhatárolódni, tűnődött Eszter a csikorgó fagyban hazafelé, és ugyanakkor a szemrevételezésről, az örökös bámészkodásról ebben az értelmét-vesztettségben nem mondani le, mindez nem volt egyéb, mint gyávaság, félreértés helyett meghunyászkodás, megfutamodás attól, hogy bevallja: ha szájalt is ellene, ezt a „törvényeit eleresztő világot” ő bizony soha, egyetlen pillanatra sem eresztette el.”
Krasznahorkai nem is irodalmat művel, annál magasabb szinten van.

“így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”

Rövid könyv, de minden mondata, minden szava, minden utolsó vesszeje, kitett pontja annyira fontos, hogy lélegzetvisszafojtva olvasom. Krasznahorkai László 2025-ben elnyerte az Irodalmi Nobel-díjat, ezt a beszédet a Svéd Királyi Akadémia ünnepi ülésén olvasta fel az író 2025. december 7-én.

A magyar nemzet biztonsága egy különleges barátság regénye? Az. Egy búcsúzás bejelentéséé? Igen. Az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáé? Igen. Lepkék szállnak, és szavak rohamoznak, hogy belehulljanak a jellegzetes Krasznahorkai-mondatok hálójába: a magánszenvedélyek boldogságáról, a brutális külvilág valóságáról, a természeti létezés törvényszerűségeiről; az egyetlen univerzumról, melyben a pillangók, az ember, a kudarc és az, ami felemelhet, egyetlen pontban sűrűsödik össze.

Hogyan lehet ilyen első könyvet írni, egyáltalán: így leírnia az életet, a sorstalanságot, a reménytelenséget, a mindenséget? Micsoda mondatok ezek? A Sátántangót nem lehet csak úgy elolvasni, szinte minden második oldalon van olyan leírás, amin újból végigfut a lelkem, hogy kitéphesse mindenestül azt. Meghatározó regény, nem való mindenkinek, meg kell érni hozzá, meg kell érteni, hogy nem lehet tenni semmit.

“Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. „Végtére is döntenem kéne már. Nem maradhatok itt.”

A kötet először 1985-ben jelent meg.