„Segítettem a barátomnak felejteni, gondoltam büszkén, hiszen ha nem felejtenénk, élni sem bírnánk, márpedig élni, akárhogy is nézem, tulajdonképpen muszáj.”

Az emlékezés és a felejtés között bolyonganak Krusovszky Dénes novelláinak szereplői. Egy férfi elkíséri idős édesapját egy testépítő versenyre. Egy társasutazás meglepő fordulatot vesz, amikor az egyik utas szerint a megtekintett mozaik csupán másolat. Egy rejtélyes klinikán emlékektől lehet megszabadulni – és mások emlékeiből tartalékolni.Egy írót a regénye valóságával szembesít egy olvasó. A hol hétköznapi, hol szürreális történetekben közös, hogy néha a legegyszerűbb dolgok tudnak a legrejtélyesebbek lenni, és hogy a magánynak számtalan formája létezhet – még akkor is, ha éppen másokkal vagyunk.

“Belém hasított, nem először már, de most talán a korábbinál is élesebben, hogy vége van a védettségnek. Egyszer és mindenkorra lefoszlott mindenféle burok, és én magam, bármit is teszek vagy nem teszek, illetve bármit is tesz vagy nem tesz a velem nagyjából egykorúak amőbaszerű halmaza, az már mind valódi döntés lesz, valódi tett, és a felelősséget sem lehet elhárítani többé a fiatalságunkra vagy meggondolatlanságunkra hivatkozva.”

Krusovszky Dénes könyvét 2018-ban olvastam, és úgy hatott rám, ahogyan már rég éreztem magam könyvvel. Odaszegezett a lapokhoz, nem tudtam letenni. Az Akik már nem leszünk sosem helyszínei túlságosan ismerősek, a benne felvetülő kérdések méginkább. Úgy vetíti árnyként a falakra a múltat, úgy rajzolja fel a jelent és a jövőt, hogy abba belefacsarodik a szív.