Ha életem legfontosabb olvasmányairól kérdeznek, arra lehetetlen válaszolni. Most mégis kísérletet teszek rá, nem egyszerre, hanem alaposan felidézve emlékeimben azokat a műveket, amelyek fontos szereplői az életemnek, amelyek úgy hatottak rám, hogy közben formálták sorsomat, gondolkodásomat, érzelmeimet. Sokszor mentettek meg ezek a művek, és még többször temettek el, de minden ilyen út végén ott a feltámadás, legalábbis a reménye, amelyhez felszabadító eljutni. Ők segítettek engem ezen az úton.

Ez az általam válogatott könyvsorozatnak az első része, mely a következő könyveket tartalmazza:

Krasznahorkai László: Sátántangó. A Nobel-díjas író első könyve 1985-ben jelent meg, lebilincselő mondatai, emészthetetlen képei különleges világot tár elénk.

W.M. Thackeray: Hiúság vására. Ironikus, szarkasztikus, vastag és terjedelmes korrajz a 19. századi, angol arisztokráciáról, egy zseniális és kihagyhatatlan regény hősök nélkül, gyarlóságról, viszonyokról és hiúságról.

“Tudjuk, hogy a siker ritka és lassú, a bukás gyors és könnyű.”

Hogyan lehet ilyen első könyvet írni, egyáltalán: így leírnia az életet, a sorstalanságot, a reménytelenséget, a mindenséget? Micsoda mondatok ezek? A Sátántangót nem lehet csak úgy elolvasni, szinte minden második oldalon van olyan leírás, amin újból végigfut a lelkem, hogy kitéphesse mindenestül azt. Meghatározó regény, nem való mindenkinek, meg kell érni hozzá, meg kell érteni, hogy nem lehet tenni semmit.

“Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. „Végtére is döntenem kéne már. Nem maradhatok itt.”

A kötet először 1985-ben jelent meg.