„Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”

Amikor Márquezt olvasom, jobban értem a szerelmet. Amikor olvasom, jobban értem az életet meg a halált. Ő a tökéletes példa arra, hogyan kell halhatatlanná válni, vagy úgy ottmaradni a kollektív emlékezetben, mintha örökké élnél. A szavain nem fog az elmúlás. A mondatai állandóak és örök érvényűek.  Pedig ő csak azért élt, hogy elmesélje az életét.