“Hely vagy, amit évek
óta elhagyni készülök: egymásra
íródnak benned egy folyton
ismétlődő változás nyomai.”

Závada Péter újabb költeményei a lélek napfoltjaira engednek rálátást. Az eltemethetetlen múlt, az árnyak között ólálkodó bűn, a be nem keríthető, fondorlatos vágy költeményei újra és újra felkavarják érzékeinket és izgatják szellemünket. Az erőteljes hang nem ereszt, bátorságában ott rezeg a kétely és a szorongás. A testek tájéka lüktet, a tabuk törékenyek, a képek lázasak. A kötet egymást keresztező ösvényeinek végén ott áll az anya, és ott áll a fiú a gyász útjának szélén egy gazdag, életerős költészet növekedésének vagyunk tanúi.

“Szeretni puszta illemtan.
Ki üres, részed nem lehet.
Semmim sincs, de velem van
az, hogy elengedtelek.”

A Moszkva tér kocsmáitól a népligeti fákig, az Oktogon hajszalonjaitól a Bartók Béla úti mecsetig sokféle tájat bejárnak Závada Péter versei, akit legtöbben a kortárs underground kultikus zenekara, az Akkezdet Phiai tagjaként ismernek, ám a dalszövegei mellett évek óta publikál rangos irodalmi folyóiratokban is. Első verseskötetében a budapesti betonrengeteg zabolátlan nyelve és a magyar költészet legjobb hagyományai találkoznak, ahol a szerelmi fájdalom épp olyan jól megfér a bódult körúti hajnalokkal, mint a családi történelemmel való viaskodás a felszabadult rímjátékokkal.