utolsó nyilvános bejegyzés

(előszó: sajnos hosszú lesz, és személyes, nem is minden tartozna normál esetben rátok, de ezen túlhaladtunk, így megtisztelsz, ha végigolvasod, és nem kommenteled dühösen)

A csütörtök délelőttöt a kórházban töltöm, hosszan vizsgálnak. Nem múlik a hőemelkedés, hidegrázás, amit gyengeség kísér, hasonlít az augusztusi állapotra, amikor kiterjedt tályog volt a kismedencémben, és emiatt végül sztómám is lett. Délután egykor indulok haza a kórházból, ránézek az oldalamra, ahol egy kommentben azt fájlalja valaki, unalmas már neki a sok rákról szóló kontent, és milyen sokat kereshetek vele. (A legrosszabb időpontban olvasom el, mert nem kapok jó híreket az állapotomról, újra megjelent a tályog, műtétet rebesgetnek, pénteken befektetnek a kórházba, most is itt vagyok.)
Tudom, nem szabad reagálnom. Tudom, mit várnak el tőlem, hogyan viselkedjek, ismerem a mondatokat, hogy ne foglalkozz vele, ismert vagy, tűrjed, ezt sok közeli barátom is elmondta már. Ismerem az összes elvárást, és ezzel a segítő szándékú nyomással tovább mélyítik a fájdalmat. Azt sulykolják, akkor vagy nagyszerű, okos, ha nem veszed fel a kesztyűt, ha lesepred magadról, mintha ez semmi volna. Ez az egyébként semmicske komment, amit máskor úgy rázok le magamról, mintha ott se lenne, mégis mélyre megy, kiengedi a szelepet, azt a sok elfojtott, mélyen betokosodott bántalmazást, amit az elmúlt években átéltem, amiket többféleképpen próbáltam kezelni. Amikor tavaly újra rákkal diagnosztizáltak, megfogadtam, hogy nem olvasok el semmit, ehhez hűen tartottam magam, ám kikerülni szinte lehetetlen, ha nem veszek róla tudomást, akkor is létezik, beszivárog. És most eldöntöttem, hogy szembenézek vele, hogy nem engedem gyűlni tovább, mert ez mérgez engem, mert ez rosszabb bárminél, mert elfáradtam benne, mert inkább választok rákot, kezeléseket, műtéteket, halált, mint azt, hogy elviseljem.

Aki nem ismer az elejétől, annak elmondom röviden, hogy 2011 augusztusában kezdtem írni az akkori blogomat, hamar lett egy kisebb olvasótáborom, aztán egy éven belül megtalált egy magazin, ahol évekig dolgoztam. Élveztem, amit csinálok, szerettem írni, eleinte divatról, könnyű témákról. A blogom egyszerű volt, aktuális lelkiállapotokról írtam ott, aki olvasta, szerette. Aztán 2013 decemberében ez a hangnem megváltozott, amikor áttétes méhnyakrákkal diagnosztizáltak. A diagnózis másnapján írtam az első bejegyzésem a rákról, dühös voltam, fiatal voltam, a helyzetem kétségbeejtő, és az volt a célom, minél több emberhez jusson el, hogy más ne kerülhessen ilyen helyzetbe. Az új hangvételű bejegyzéseimet olvasta D Tóth Kriszta is, aki életem első interjúját készítette velem. Emlékszem a februári napra, amikor először találkoztunk, már nem volt hajam, kemoterápiát kaptam, nagy műtét előtt álltam és tele voltam élettel, reménnyel. Az írásaim több emberhez értek el, amit valaha reméltem. Egy évvel később indult a WMN, Kriszta még előző decemberben felkért, dolgozzak az induló magazinnál, a közös munka úgy kezdődött el, hogy nem tudtuk, túlélem-e a betegséget, életem legsötétebb és legfájdalmasabb hónapjai voltak. Aztán május végén megkaptuk a jó híreket, elkezdhettem a rehabilitációmat, egy év alatt nagyjából embert faragtam magamból, majd nagy munkába kezdtünk, rákedukációs cikksorozatot indítottunk, szakemberek, orvosok, pszichológusok, túlélők és a személyes érintettségem segítségével írtam sok cikket erről a WMN-en. Közben megjelent az első könyvem, ami naplószerű bejegyzésekből állt, majd írtam egy évre rá egy novellás kötetet is. És ahogyan múlt a rák, sokféle más témát is megírtam, valahogyan kialakult, hogy véleményt írjak jelenségekről, műsorokról. Sokféle megosztó téma közben én is megosztó lettem, közben poszttraumás stressztől szenvedtem úgy, hogy nem is tudtam róla. Aztán anyám is rákos lett, a PTSD-m pedig elképzelhetetlen méreteket öltött. Anyám pedig két évvel később meghalt Covidban, a szervezete nem tudta legyőzni a vírust, és ebbe a veszteségbe mi is majdnem belehaltunk. Az életembe éppen ekkor belépett egy féri, akivel azóta is élek, de a betegségem története még mindig nem ért véget, hiába reméltem, hiába igyekeztem, hogy minél távolabb legyek. Amin keresztül ment a testem és az elmém, azt mind megírtam, néhány dolog kivételével. Arról nem írtam, hogyan fordítottak nekem hátat mások, és én hogyan bántottam másokat. Nem írtam arról, mennyit szenvedtem a világban, ahová vágytam, de soha nem éreztem benne otthon magam. Hat könyvem jelent meg eddig, a legutóbbi tavaly, a hatodikat egy fájdalmas korszak lezárásának szántam, és szimbolikusan akkor jelent meg, amikor megtudtam, a rák visszatért a szervezetembe. Sokkolt bennünket a hír, kilenc év tünetmentesség után. Azt éreztem, azonnali beavatkozás kell, abba kell hagynom azt, hogy mérgezem magam különböző módokon, hogy bűntudatom van, hogy elolvasom magamról az összes személyeskedő, bántó hozzászólást, hogy megtagadom önmagam, hogy abbahagyom az írást. Előtte nem sokkal ezért is mondtam fel a WMN-nél nyolc ott töltött év után, és mert már nem akartam a megmondóember szerepét sem, szép lassan elkezdtem felülvizsgálni önmagam.

Tudjátok, nem a kritika fáj, hanem amikor dehumanizálnak. Olyan érzés, mintha elveszítenéd a kapcsolatot önmagaddal. Csontig hatol, sőt, csont belsejébe váj, nem szűnik meg, szégyent érzel, és dühöt, tehetetlenséget, elkeseredettséget, védtelenséget. Tudod, mit kell tenned, hiszen elmondták, mindenki ezt várja: ne vegyél róla tudomást, és akkor nagyszerű vagy. De amikor évek óta zajlik, módszeresen beléd taposva, amikor tudod, hogy erre nincs törvény, ezt megtehetik, mert valamiféle aljas, sunyi módon joguk van hozzá, név és arc nélkül is, akkor széttárod a karod, próbálod megérteni a miérteket, lehajtod a fejed és kétségbe vonod a létezésed jogát.
De úgy döntöttem most, hogy nem fogom tovább azt tenni, amit a társadalom és a bántalmazók elvárnak, szembenézek vele, és szembenézek egyúttal a félelmeimmel, önmagammal.
Nem vagyok tehetséges abban, amit csinálok? Lehet.
Soha nem leszek szépíró? Lehet. 
Nem vagyok szimpatikus? Vicces? Kedves? Lehet.
Irritáló vagyok? Harsány? Buta? Lehet.
Unják a rák témát? Lehet sokan, most képzeljék el, én mennyire.
Túl sokszor mutattam túl sokat magamból, túl sokmindent akartam? Könyörögtem a szeretetért, és ezt rosszul használtam fel? Lehet.
De most azt kérdezem: és akkor mi van?

Futnak sorban a névtelen, arctalan kommentelők, odahányva valami félinfóból gyúrt kegyetlenséget, és van egy ember, akiről már írtam öt évvel ezelőtt, már akkor is évek óta írt rólam a blogján, egy ember, aki nem hagyta abba, sőt, egyre magasabb és magasabb fokozatra kapcsol. Tőle származik a csonkolt, gyermektelen nő kifejezés, akikre ugye ő nem irigy, hiszen ő egészséges és sokgyerekes. De továbblépett ennél. Amikor tavaly visszajött a rákom, és kijött az új könyvem, ízekre szedett. Nem olvastam el teljes egészében, mert nem is lehet, foszlányok jutottak el hozzám, a legerősebb mondatok, amik annyira csordultig vannak emberi gonoszsággal, hogy nem hagy levegőt a tüdődben. Azt szeretné, hogy ne létezzek, kimondja, hogy joggal utál engem, tehát mindezekhez joga van, mert ő véleményt mond az egész jelenségről, ami én vagyok, minden szar, amit leírok, az utolsó betűig, nincs jogom az íráshoz, a létezéshez, semmihez. Imádná, ha eltűnnék, de nyolc év kőkemény munkája után sem tettem ezt meg: még élek, és még írok, őt pedig mindkettő a végtelenségig zavarja, egyik jobban, mint a másik. Szerinte én „egy tanulatlan, sóvár, agresszív, vidéki nő” vagyok „egy tiszalöki liba, vagy picsa” (mikor melyiket használja) és mint olyan, nem érdemli meg, hogy egyáltalán számításba vegyék. Eközben kiemeli, hogy ő budai, értelmiségi család sarja, értelmiségi férfiak asszonya, háromgyerekes anya, sportoló, magával sokat törődő, magas irodalmi szövegeket író (bár a tíz éve beígért regénye azóta sem jelent meg, pedig pénzt is kért rá olvasóitól, és én is nagyon olvasnám már,) tehetséges, már-már zseni. Amikor a 12. kerületbe költöztem, azt írta, idejöttem a rétjeire (úgy tudtam, a Normafa mindenkié, talán még most sincs ráírva, hogy Gerle Éva kertje, de majd igyekszem megkeresni a táblát, lehet, én voltam figyelmetlen.)
De íme:
„Nem tudom, olvastál-e valaha tiszaháti, nyírségi szociográfiát.
Ha nem bírnád befogadni, akkor hallgasd meg az Ejj, de jó hely ez a nyíregyi főiskola című klasszikust a YouTube-on, nagyjából összefoglalja, mi a gond Tiszlökkel meg Veréb úrral.
Fellibbennek a fővárosba, és nem értik, mi a gond…
Miért kell rúgkapálni a tény ellen, hogy SUTTYÓ HELYRE SZÜLETNI SZAR?
Ahogy elnézem a keletről a fővárosba robbanó, első generációs betűvető, nagyképű újságírókat, a születési hely fontos megkülönböztető jegy. Az a sok depresszió, magamutogatás, betegség és bizonygatás! És mindig azt gyűlölik, akinek könnyen lett gyereke, nem nyavalyog, viszont művelt, nem csóró, nem a bajait értékesíti. Igen, tisztább, ha valaki nem komplexusos.”

Máskor a testem, az állapotom részletezi kegyetlenül, ezt teszi évek óta, ezen a színvonalon: „Az a szép, akinek több szerve hiányzik, a végtermékei zacskóba mennek, az a szexi és gyönyörű, a pasija szerint (forrás: Szentesi Éva). Nem ugorhat át 20 centit, nem futhat, elsorvadt az izma, nem lehetett gyereke. És mindezt kiárusítja giccses meghatósdival, orvosoknak nyalizva. Ennek kéne tapsolni.”
(Az a jó hír számodra, hogy nem akarok olyan szép lenni, mint te, Éva, és nem az általános iskola alsó tagozatán vagyunk, hogy ezen versenyezzünk.)

Természetesen mindenhonnan letiltottam az összes profilját. Természetesen így is mindent lát, közben hangosan mondja, hogy neki nincs álprofilja, azért mégis elsőként szedi ízekre, az utolsó betűmet is kiforgatva a blogján. Amikor nem reagáltam semmire, és tavaly megtudta, hogy újra visszajött a rák, akkor magasabb fokozatra kapcsolt. Természetesen reakciót akar kicsikarni, ezért mindig eggyel mélyebbre próbál rúgni, konkrétan a halálba taszítani, addig fogja ezt tenni, amíg gyűlölete tárgya(i) életben van(nak.)
Az életért való küzdelmem alatt először a saját mailcíméről írt válogatott aljasságokat, az elsőre még válaszoltam is neki azt, hogy én is hasonló sikereket kívánok, és sok sportot. A második aljas levél után letiltottam, nem volt kedvem a második műtét alatt vele foglalkozni. Aztán jött az álnéven létrehozott mailekkel, több tucattal, minddel lebukott, még azokkal is, amikben szándékosan próbált helyesírási hibát ejteni, a végén kiderült, hogy a szándékos aljasságot ő követi el. A kemoterápiám alatt ezekkel bombázott, ezekről senki nem tud, még a férfi, akivel éleknek sem mutattam meg, ezeket most szó szerint, a szándékos hibákkal közszemlére teszem, az ügyvéden kívül eddig nem látta más: 

„Szia!
Miért nézel ki a legutóbbi fotódon úgy, mint egy hajléktalan férfi télen?
Értem én, hogy rákos vagy, de ez a téli barna sapka ezzel a kinyúlt szűrke csöves kardigánnal kiábrándító. 
Viktornak ez biztos, hogy tetszik?😉”
(posztoltam egy fotót, ahogyan kemó után ülök a kórház Esterházy-parkjában.)

„Miért törődtél bele, hogy olyan férfival élj, aki önző veled és nem akar örökbe fogadni, még ÉRTED, MIATTAD sem? Mert neki van? Dehát neked nincs….miért törődsz bele, hogy lassan 4 év után még mindíg nem akar feleségűl venni?
Biztos, hogy jó az út amin jársz? Nem lesz ebből megint baj? 
Örülnöd kéne és kiállnod magadért a férfival akivel élsz -el szemben is!
Megérdemelnéd, a gyereket, családot, a feleség státuszt….mint minden nő….
Jobbulást….pozitív lelkületű posztokat/ érzéseket kívanok.”

„Helló Évike!
Menekűlj ebből a szeretetlen, egyoldalú  kapcsolatból! Ne alkudj meg, mert nem jó az egeszségedre hosszú távon! Még mindíg nem szeret annyira Viktor, hogy feleségűl vegyen! Még mindíg nem biztos benne, hogy veled akarja leélni az életét! Sőt…. Még azt sem engedi meg neked, hogy anya lehess! Hát milyen szeretet/ szerelem az ilyen? Ne alkudj meg, megérdemled, hogy örökbe fogdhass egy picibabát! 40 éves létedre még mindíg nem kellettél senkinek annyira , hogy feleségűl kérjen? Hogy anyává tegyen? Hát menekűlj innen amíg nem késő és találd meg azt a férfit, családot aki nem csak befogad, hanem te lehetsz a ház úrnője, gyermekeid édesanyja! Nincs egy biztoságos közeged, nincs talaj a lábad alatt, nincs igazi családod.
Menekűlj, mert most meg erre megy rá az egészséged!
Csak jó szándekból íróm, mert rossz nézni ezt…..”

Ez csak a java, nem másolom ide mindent, felesleges, elbírni se lehet.
Gerle Évának semmi nem számít. Soha nem találkoztunk, soha nem beszéltünk, és tudom, hogy soha nem fogja abbahagyni, élete végéig menni fog ez a műsor, most az következik majd, hogy tulajdonképpen ő az áldozat. Amikor azt írja, hogy „bekussoltok, vagy valaki meghal,” illetve „Neked is, mindenkinek előre szóltam, hogy nem én fogok sírni, ha nem szálltok le rólam,” akkor elgondolkozom, hogy már tudja hol lakom, és lehet, egyszer itt áll majd a sarkon. Már nem hiszem el, hogy meg fog állni egy ponton. Már nem akarok tőle félni úgy, mint akkor, amikor öt éve DTK-t éhségsztrájkkal fenyegette, ha nem rúg ki engem, amiért nem kérek tőle bocsánatot (azért mert lájkoltam egy vélt ellensége kommentjét a saját oldalamon.)
Ez a műsor tizenéve mehet büntetlenül, és sajnos nemcsak rólam szól. Az áldozatai további nők és férfiak, akikről gyűlöletoldalakat vezet a Facebookon, testüket, munkájukat, kapcsolataikat módszeresen szétalázva, az egyiknek vízbe fulladt a gyereke, és Gerle azon a napon verset posztolt egy vízi hulláról, továbbá szétgyalázza a melegeket, transzokat, vegánokat, dietetikusokat, újabban a civil szervezeteket, akik mit sírnak az új rendelet miatt, nem kár értük, közben szabályosan üldözi a volt szerelmét, akivel tíz éve volt néhány hónapig szeretői státuszban. A volt szeretője idős apjának zaklató leveleket küldött postán, a súlyos beteg feleségét alázta, levelezéseit, fotóját mai napig kirakja bírói tiltás ellenére is, hiszen a férfi, mikor fenyegetve érezte családját, a bíróságra ment. 
Nem tudok minden dolgáról, ennyi bőven elég, ennyi bőven épp elég aljas. És tudom, azért is neki áll feljebb, mert a saját fegyverével lőnek rá vissza. 

Nem kenyerem, én nem foglak dehumanizálni, Éva, nem becsmérlem a tested, ahogy te teszed azt másokkal, nem firtatom a kapcsolatodat, olvastam néhány írásod, nagyrésze olvashatatlan lózung, összefüggéstelen, csapongó, túlírt, pedig te vagy az értelmiségi, én a buta, olvasatlan, akiről azt feltételezed, könyvet se vesz a kezébe, eszedbe se jut, hogy tizennégy évesen már az Antigonét elemeztük, és a szereplőkből külön-külön jelmezábrázolásokat írtunk a látványhoz, csitri koromtól arra tanítottak, hogyan értsük az embert, de olyan, mint te, egy görög tragédiában se volt. Nem sajnállak, nem vetlek meg, nem érzek irántad semmit, félni sem fogok tőled, ha egyszer megvársz a sarkon, akkor nem fogok elfutni. Ha neked jó így az élet, ennyi gyűlölettel, ennyi aljassággal, a te lelked rajta, bár nem hiszem, hogy olyanod van. 

Nevezhetsz/nevezhettek bárminek, tehetségtelennek, butának, harsánynak, ostobának, olyannak, akiben csak a betegség érdekes, tudjátok/tudd, hogy ti vagytok a tályog az eleven húsban, eddig martok, kés vág ki benneteket/téged, újra visszanőttök/nősz, de én már nem fogok félni, ha újra érzem a testemben azt a különösen aljas hidegséget.
Egy dolgot nem vehettek/nem vehetsz el: hogy sokkal többen szeretnek, mint azt elképzeltétek/elképzelted. Ennek van ereje, ez az oltalmat adó víz a pusztításotokra/pusztításodra, és mától egy időre még bentebb húzom az ajtóm: a klubtagoknak írok, csak itt lesz majd kommentelési lehetőség és párbeszéd, ha ide mégis befurakszik a genny, akkor már jó okom lesz jogi útra vinni, (ajánlom az ÁSZF-et.)

Tudom, hogy kellene viselkednem, de nem fogok úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják, tudja meg mindenki, akit eddig elkerült, mi zajlik az online terekben, milyen sebeket ütnek, hogyan képes mindez elfajulni. Ez már rég nem a kritikáról szól, hanem a legmélyebb emberi gonoszságról, amiről tudom, hogy soha nem marad abba, de legalább annyit megtettem magamért, magunkért, hogy ezt most itt elmeséltem, hogy felszakadhasson a testembe kapaszkodó genny, hogy felnyíljon a lelkünket zabáló tályog. Ez a végső cél, talán elkezdhet ürülni, talán meggyógyulhatunk egyszer.

(Kiemelt kép: Jordy Toscano-Pexels)