ugye nem esünk le
Július első hetében, amikor átköltöztünk az új otthonunkba, és az ő bőröndjeiből még nem pakoltunk ki, mert nem tudtuk, együtt maradunk-e, csak ültünk a nappaliban, erős fény tűzött be az ablakon keresztül, kánikula volt, én mégis fáztam, de akkor már műtét után voltam, így nem tudtam eldönteni, hogy mitől voltam libabőrös. Ez az erős fény úgy világított meg bennünket, mintha egy filmforgatáson lennénk, és a drámaiság fokozása érdekében elhúztuk a választ, hogy mi legyen velünk.
Aztán megbeszéltük, hogy kipakolunk minden holmit, hogy szeretjük egymást, és együtt fogjuk végigcsinálni, bármit is dobjon a gép. Persze, akkor még nem tudtuk, mennyire lesz nehéz, akkor még nem derült ki, hogy kell kemó is, és még egy műtét. Ezután hónapokig csak rossz híreket kaptunk, és sokáig dilemmáztam, hogy elvállaljam-e a kemoterápiát, mert ugyanazt a koktélt írták fel nekem, amitől 2015-ben térden csúsztam ki a Péterfy onkológiájáról, és utána hónapokig nem voltam ember, nem jártam, nem ettem, nem beszéltem. Végül a Professzorra hallgattam, akiben végtelenül bízom, aki elmondta, hogy szükségem van erre is a gyógyuláshoz. Persze semmi sem volt biztos, ahogyan most sem az, és ebben a semmi sem biztosban néha nehéz lélegezni, mert megfojt.
Amikor nem tudtam mozogni, vagy kiderült, hogy újabb műtét kell, csak feküdtem az ágyon, ő pedig ült a szélén, háttal nekem, és zokogott, de zokogtam én is. Őszintén szólva, már nem tudom, hogy képzeltük azt júliusban, hogy nem itt pakolja ki a holmiját, nem tudom, mit képzeltünk egyáltalán, amikor felmerült, hogy külön leszünk.
Tíz évvel ezelőtt anyám ápolt, és azt nem helyettesíti ez, ami most van, nem is ugyanolyan a gyógyulás, mint akkor. Anyám éjjel és nappal is őrzött, nem hajolt meg semmi előtt, éjjelente többször átöltöztetett, mert borzasztóan verejtékeztem, be volt készítve több garnitúra hálóing, ágynemű, hajnalban mosott, olyan volt, mintha folyamatosan centrifugáznának, és a fél nap valóban úgy telt, amíg eszméletemnél voltam. Napközben aludtam, éjjelente meditációs zenére sikerült valamennyire elringatni magam.
Idén nem hatott a zene, pedig elővettem ugyanazt a lejátszási listát, de ahogy meghallottam, ki kellett kapcsolnom, mert eszembe jutott, milyen volt a kanapén feküdni a régi otthonomban, ahol egyedül éltem. Legalább fél évig nem tudtam visszamenni a hálóba.
Most pedig nem tudok kimenni a hálóból, ez lett a bázis, egy ágy, ide cipelek be dolgokat, írnivalót, könyvet, kávét, néha a reggelit és a vacsorát is, és itt van mellettem ő is, aki nem úgy ápol, mint az anyám, hanem másmilyen erővel és szeretettel.
Csütörtökön elmentem moziba, találkoztam régi barátokkal, és nem tudom megmondani, mikor voltam utoljára társaságban, nyilvános helyen, de lehet, fél év is eltelt, hogy nem mentem emberek közé. A férfi, akivel élek, éjfélkor jött haza Rómából, felvett útban haza a reptérről, és csodálkozott, hogy eddig kint maradtam. Talán az is közrejátszott, hogy nem akartam otthon lenni egyedül. A kutya nincs most itthon, Anyukánál nyaral, holnap hozza vissza a férfi, akivel élek Anyukája, és nagymamája, Rózamama.
És közben napok óta ágyban vagyok megint, mert beállt a derekam, és az én derekam sose fáj, és nem tudtam kikerülni, hogy ne jusson eszembe, ez rosszat is jelenthet, vagy csak a front, vagy az, hogy ennyit feküdtem.
A férfi, akivel élek ma már nem bírta tovább nézni, ahogy fekszem és eggyé válok a matraccal, kitessékelt a hálószobából, felöltöztetett, és elindultunk sétálni. Lassan tudok járni, a bal lábamban lévő trombus erősen visszafojtja a lendületet, a jobb lábamban lévő idegsérülés már egész jó, kevésbé félek attól, hogy elesek. A férfi, akivel élekbe kapaszkodom, a nedves faleveleken egyensúlyozom egy régi élet fölé épített üvegjárdán, nézek le a mélybe, reménykedem, ugye nem esünk le.
Ma advent első vasárnapja van, mindjárt díszítem a fát, előszedtük a tavaly vásárolt műfenyőt, a csodálatos hógömböt kitettem az asztalra, az a kedvencem mind közül.
Elkezdődött az év legszebb időszaka nekem, és ahogy vége, rá két hétre, január közepén negyven éves leszek.
Tele vagyok reménnyel, néha sírok, néha felkelek, és magamat is meglepem, mennyire boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy együtt maradtunk, és nem díszítjük együtt a fát, mert ő Liverpool meccset néz.