Reggel jókedvűen indulok munkába. Jó kedvem van még akkor is, amikor a forgalmas belvárosban egyből találok parkolóhelyet, mert előttem épp kiáll valaki.
A szűk utcában rövid ideig zöld a lámpa, abból csak balra lehet kanyarodni. Azonnal kiteszem az indexet jobbra, jelzem, hogy be szeretnék állni a felszabadult helyre, de a lámpa zöld, egy furgon a kocsim farában egyből, nem tudom benavigálni az autó testét, így megállok, a nyakamban már tövig lihegnek a dudával, „menjél már, mit szarakodsz.”
Lámpa pirosra vált, furgon tajtékzik, most fél perccel később ér oda, ahova, nem tudom, hova, közben alig tudom bevenni az ívet, pedig jól parkolok, esküszöm rohadtul jól parkolok, a párhuzamos parkolást a kocsi asszisztenciája se tudja jobban, de most leizzadok, remeg kezem-lábam, ideges vagyok, és a művelet csak a harmadik nekifutásra sikerül. Imádkozom, nehogy megint zöldre váltson a lámpa, mert akkor engem felkoncolnak az újabb fél perc miatt.
Lassan kapcsol be bennem az ösztön, hogy nem hagyom magam, hogy ez mennyire méltatlan, hogy itt ülök és reszketek, mert valaki válogatott szidalmak között leural, hogy erőszakosan rámtolja magát, mint az autópályán, ha már a megkezdett előzésemben nem engedik, hogy végigmenjek. Megerőszakolva érzem magam minden egyes ehhez hasonló forgalmi helyzetben, iszonyatosan félek, és dühös vagyok, amiért ezt teszik velem. Erőszakot követnek el rajtam, veszélyeztetik az életemet, és mások életét is, haragszom rájuk, meg akarom azonnal akadályozni, hogy ezt tegyék. De tehetetlennek érzem magam.
A furgon mellém ér, a lámpa ismét piros, azt mondja, „nem tudsz parkolni, te kúrva.” Így, hosszú ú-val, elnyújtva, „te kúrva.” Én, a kúrva, aki kúrvajól parkol, és nem tudom, melyik részem fáj jobban.
Visszaüvöltök, nem hagyom ezt, bennünket néznek, engem néznek, szégyellem magam, megerőszakolnak, és enyém a szégyen, mintha egy letépett ingben állnék, nadrág nélkül a belváros közepén, üvöltök, kidagad a nyakamon az ér, csúnyának érzem magam üvöltés közben, nem akarok üvölteni, mindig ez van, ha ideges vagyok.
A kocsi elhajt, én még legalább öt percig nem szállok ki, kicsit sírok a volán mögött, nem húzom le az ablakot, az ing rámizzad, most vettem, arra gondolok, hogy büdös lesz, így nem mehetek be a munkahelyemre, kicsit sírok még, megint sajnálom magam, aztán sajnálom az inget, aztán azt, hogy miért nem kiabáltam hangosabban, vagy miért nem mondtam okosabbakat.
Aztán bemegyek az épületbe, leülök a feladataim elé, majd jön a hír, hogy Karikó Katalin Nobel-díjat nyert. Kiposztolom, büszke vagyok, aztán folytatom a munkát, majd újra kinyitom a Facebookot, olvasom a hozzászólásokat, és a sok gratuláció között olvasom az egyiket, hogy „Én egyik szennyoltást se vettem fel, tőlem akár le is lőhetik.”
Itt vagyunk most.
2023-ban, amikor egy ember, aki az egész életét áldozta a tudásnak, a hivatásának, azért, hogy valamit tegyen ezért a világért, a civilizációért, ezt a reakciót kapja.
Legyinthetünk erre, ez csak egy komment: egy piszkos kézzel, retkes körmökkel elkövetett verbális ejakuláció a mocskos nyilvános wc-ben. Letilthatjuk, elküldhetjük a fenébe, szörnyülködhetünk, de ez a gondolat akkor is ott van egy fejben. És nemcsak egyben, mert a kommentet egy óra alatt ketten lájkolják sírvaröhögős fejjel.
Itt tartunk most tehát, ebben élünk, kommentekben a néplélek, az emberről minden kiderül, amikor a virtuális térben tét nélkül hozzászólhat bármihez, vagy ha a volán mögé ül.
Október másodika van, az erőszakmentesség világnapja.
Ezt a napot Mahátma Gandhi tiszteletére nevezték ki, aki 154 évvel ezelőtt, ezen a napon született.
Bár olyan messze vagyunk tőle, hogy a lemaradásunk beláthatatlan és ebből eredően behozhatatlan is.
Kiemelt kép: Vladimir Gladkov
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
