Ez az egész annyira szíven üt.
Egyidősek voltunk.
Tudtam, hogy megtalálta a boldogságot.
Furcsa: most én élek, ő pedig már nem.
Akkor voltunk együtt, amikor úgy tűnt, mindez fordítva fog megtörténni.
Szurkolt értem a kemók alatt, együtt vágtuk le a hajamat.
Aztán szakítottunk.
Nem volt helye ennek a szerelemnek, amikor beszélni se tudtam, járni se tudtam.
Néhány nappal ezelőtt tudtam meg, hogy ő, aki szurkolt a gyógyulásomért, aki levágta a hajam, akivel egyszer régen szerettük egymást: „Tragikus hirtelenséggel.”
De miért? De miért? De miért?
Nem lehet értelmet találni benne.
Majd megmondják, hogy ez volt megírva.
De ne legyen megírva semmi.
Nem lehet felkészülni rá, és nem nyugodhat bele az ember, hogy mindent megtettünk és mégis.
Ebben csak a mégse van.
Rengeteg mégse sorjázik gyors egymásutánban.
Kéken villogó szirénák világítják meg a mégséket.
Nem lehet verset írni valakinek a haláláról, aki egyszer fontos volt.
Valakinek a halála most teljesen értelmetlen.
Most csak annyit tehetsz, hogy gyertyát gyújtasz, imádkozol, bár nincs kihez,
kéred Istent, ha van, hogy segítsen a szerettein.
Az egészben nincs értelem.
Annyit tudsz írni: tartsatok ki.
A gyertya lángja elalszik a forró viaszban.
A füst utáni illat még egy darabig marad.
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
