könnyű lehessek végre

29-es épület.
A taxi a bejáratig visz. 
Az omló vakolatú épületben rengeteg a beteg, szabályosan tolonganak azért, hogy felvegyék őket a kezelésekre.
Az onkológia falain kortárs festők képei, Esterházy Péter kézírása. Őt is itt kezelték. 
Felmegyek a Professzorhoz, akit akkor látok életemben először, és akinek a tekintélyétől azonnal zavarba jövök. Bemutatkozik, leültet, majd azt mondja, „Szeretném megköszönni a munkáját, rendkívül fontos, amit elvégzett itt az elmúlt tíz évben.”
Elsírom magam.
Aztán mesélni kezdek, az ölemben az elmúlt évtized orvosi paksamétája időrendi sorrendbe rakva. A Professzor mondja, melyik dokumentumot szeretné látni, én pedig visszapörgetem a dátumot magamban, hogy mikor volt az adott beavatkozás, és kikeresem az időrendbe rakott papírtömbből.
Így játszunk hosszú perceken át. 

„Van esélyem?” – kérdezem.
„Esély mindig van.” – válaszolja barátságosan.
Szinte feloldódom a beszélgetés közben.

Azt mondja, hogy a műtét sebészetileg tökéletes volt, viszont feltehetően maradtak a szervezetemben daganatos sejtek, amelyek ellen a leghatásosabb az lenne, ha az általa kérvényezett immunterápia mellé megkapnám azt a kemoterápiát is, amit akkor adtak, amikor először jött vissza a tumorom. 
Ekkor eszembe jut a kilenc évvel ezelőtti időszak, 2015 első féléve, amikor a pokol legutolsó bugyrában, magzatpózban kuporogtam, 38 kilóra lefogyva, nem beszéltem, nem jártam, anyám emelt ki-be a kamillafürdőből kamillafürdőbe, hogy valamennyire enyhítse a görcseim.
A kemoterápia akkor megtette a hatását, viszont már akkor sem tudtam végigcsinálni. A harmadik kezelésről térden csúsztam ki az onkológiáról és szabályosan könyörögtem az életemért. Utána hónapokig nem voltam magamnál, csak citromfagyit bírtam enni, hogy hűtsön belül. Elveszítettem az emberi mivoltomat, nem voltam ember, csak egy vegetáló, apró test, akiben valamilyen különös oknál fogva pislákolt némi élet. A kemó és az utána adagolt sugárterápia megtette ugyan a hatását, de abban a félévben elveszítettem valamit önmagamból. Nem akarok újra abba az állapotba kerülni, nem akarom újra azt az embert látni, aki akkor voltam. Az a kemó egy szabályos emberkínzás. A világ legaljasabb gonosztevőjének sem adnám oda. 

A Professzortól megkérdezem, mit tehetek addig, amíg várakozni kell az engedélyekre. Azt mondja, menjen, egyen, dolgozzon, sportoljon, az életre koncentráljon. Mosolyogva nézek rá, nem is tudja, milyen nehéz feladatokat adott.
Taxit hívok a 29-es épülethez, egy kőre ülök le, amíg beér értem a gépjármű. A hazafelé tartó úton csendesen sírok. 

Pár napja új otthonba költöztünk, aminek a kutya örül a legjobban, szinte a természetben lakunk, hogy ezzel is a gyógyulásomat segítsük elő. A lakás félig van kész, lefekszem a becsomagolt matracunkra a padlóra, a kutyám mellém bújik, és úgy alszunk néhány órát. Aztán megérkezik a húgom, odafekszik mellém, sírunk, megölel, és arról beszélgetünk, ha itt lenne anya, mit csinálna. 

Majd a következő nap teljes apátiában telik, mert egyelőre nem tudom, hogyan leszek képes megbirkózni az előttem álló kihívással. Olvasom a kommenteket az oldalamon, hogy én vagyok a legerősebb, a legbátrabb, hogy mindent legyőzök, hogy megcsinálom ezt is. De nem akarok bátor és erős lenni, azt szeretném, hogy vigyenek a hátukon, hogy végezzék el helyettem, hogy letehessem, hogy könnyű lehessek végre. Nem értem, miért történik ez velem, de nem akarom megkeresni az okokat. Lehet nincsenek is okok, egyszerűen csak el kell fogadnom, ez van és kész.

Másnap úgy ébredek fel, hogy ma mindent máshogyan fogok csinálni, mint az elmúlt napokban. Elmegyek bevásárolni, elhozom az autómat, újra vezetni kezdek, elmegyek fodrászhoz, bemegyek a munkahelyemre, dolgozom egy kicsit, emberekkel beszélek, emberekkel találkozom, rendes ruhát veszek fel. A kutyát felnyalábolom, hosszabb sétára indulok vele az új otthonunk mellett. Takarítani kezdek, pakolni, helyére tenni mindent, enni, többet enni, mint eddig, visszanyerni elveszített izomzatot, leolvadt húst, erősödni, bátorodni, hogy én legyek a legbátrabb, legerősebb ember a világon.