Vonattal utazom péntek reggel. Pont két nappal vagyunk a nagy Varga-Hajdú tévéinterjú után, még mindenhol ez a téma pörög. Messiásvárás és feltámadás jegyében indulok neki a húsvétnak, ami már ott elbukik, hogy ülnek a helyemen. Ideges leszek, mert szokásomhoz híven napokkal ezelőtt megvettem a jegyemet, valaki pedig a legnagyobb lelki nyugalommal elfoglalja. A szemben lévő szék üres, és arra gondolok, hogy mi van, ha az illető nem szeret menetiránynak háttal utazni, nekem meg mindegy, bírom. Nem szólok, leülök a vele szemben lévő helyre, és kommenteket kezdek olvasni a Varga Judit interjújáról szóló cikkem alatt.
A fülkében közben egyre többen vagyunk, sorban derül ki, hogy mások is ülnek jogtalanul különböző helyeken, össze-vissza foglalják el az emberek az üléseket, ha elkezdi egy, borul az egész.
„Egy gyerektelen, sérült pszichéjű nő ne véleményezzen.” – olvasom az egyik hozzászólást a posztom alatt, amin hümmögök egyet, a helyemet bitorló végre rám néz, közben arra gondolok, hogy igen, te épp a helyemen ülsz, de mindegy, jófej vagyok, mert nem szólok. Aztán az jut eszembe, mennyi melóm van benne, hogy ne legyek sérült pszichéjű. Hogy ne maradjak gyerektelen se, arra már nincs elég időm. Jövőre leszek negyven, idén tíz éve nincs méhem, már nem kezdek bele abba, amit elgyászoltam. (Hogy én mennyire utálom ezt a szót, hogy elgyászoltam. El lehet valamit gyászolni, amiről azt se tudom, hogy milyen is pontosan?)
Gyorsan körbenézek az oldalamon megint, nehogy a sérült pszichém véletlenül figyelmen kívül hagyja, hogy esetleg egy anyuka csoportba írtam termetes kommentet a hozzátáplálásról, de nem, továbbra sem szóltam hozzá ilyesmihez.
Közben megfigyelem magam, hogyan reagálok, mit érzek a komment elolvasása után, és mi a különbség a jelenlegi viselkedésem és a korábbi között, amikor ilyesmivel szembesültem, mert ebből bizony kijutott bőven az elmúlt években. „Csonkolt nő, gyerektelen nő.” Mondjatok valami újat, amit nem tudok. Ja, a sérült psziché… de hát az se új.
És a különbség nagy: nem leszek ideges, nem fut át az agyamon, hogy azonnal letiltom, nem akarom megsemmisíteni verbálisan, egyszerűen csak megállapítom, hogy mennyire rohadtul szomorú, ahogy az emberek beszélnek egymással, ahogy nők beszélnek nőkről. Soha de soha életemben nem kaptam annál durvább mondatokat a külsőmre, az állapotomra, a munkámra, vagy a teljesítményemre, mint amilyeneket nők mondtak rám vagy nekem. És mára ténylegesen elbírom, el tudom választani magamtól, de attól ez még kimerítően szomorú. Mára nem hiszek abban, hogy mi, nők, képesek lennénk igazán és következetesen támogatni egymást. Sőt, azt gondolom, hogy előbb tépnénk ki ízenként a másik végtagjait, ha az nem volna bűncselekmény. Persze nem mindenki, mert vannak támogató, jófej közegek, például a közösségi oldalam törzsbázisa pontosan ilyen. De vannak bizonyos helyzetek, amelyekben fájdalmasak a felismerések abban a tekintetben, hogyan beszélünk a másikról egy-egy vita hevében, vagy hevület se kell hozzá, elég, ha nem szimpatikus a másik, mert idegesít, vagy mert csak.
Jószerivel egy évig egyáltalán nem írtam közéleti témáról cikket, egyrészt az ilyen bántások miatt mondtam fel a WMN-nél. De láthatjátok, hogy nem kellett sokat várnom az ilyesfajta becsmérlésre, egészen az első megosztó témát érintő cikkemnél ismét megjelent, ahol a kritikus párbeszéd, az értő eszmecsere nem probléma. De hogy lett ez az érvelési alap? Azt is mondhatta volna épp, hogy kancsal vagy, kussolj be.
És az egy dolog, hogy engem nem bánt, én már megjártam a terápiák és önmagam legmélyebb bugyrait, ténylegesen el tudom különíteni magamtól a bántást, de évekig megszenvedtem, és az ilyesfajta bántalmazás nyomait bizony magamon viselem. Mert ez nem múlik el csak úgy.
Itt most nem engem kell megvédeni, nem azért írok róla, mert most is mélyre ment, hanem mert igenis fontos, hogy ne menjünk el mellette, ne tiltsuk le, hanem álljunk meg, és végezzünk rajta vizsgálatot. Egy gyerektelen nőnek ne legyen véleménye? De miről ne? A helyes pelenkázásról? (Még arról is lehet, például, ha épp rendszeresen pelenkázta az unokaöccsét, de valószínű, nem fog beleszólni.) De mi ez a szelekció, ami a gyerekesek és a nem gyerekeseket különíti el? Pláne azokat, akik nem választották, egész egyszerűen csak így alakult az életük. Miért kell mindenkinek gyereket vállalni? Akinek van egy, annak miért kellene még egyet szülni? Akinek kettő vagy három van, az több annál emberi mivoltában, nőiségében, mint akinek egy van, vagy egy se? Miért akarunk beleszólni ebbe? Miért nem hagyjuk, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy neki jó? Ha nem lehet, de akart, arról úgy hallgasson, vagy ne hallgasson, ahogy neki megfelel? Miért nem hagyjuk békén egymást a gyerektémában? Miért kell bármit is bizonygatni ezzel kapcsolatban? Ha az egyiknek van, és imádja, és neki úgy jó, a másiknak meg nincs, nem is akart soha, vagy van, de megszenvedte, azt miért nem hagyjuk békén? Miért kellene mindenkinek ugyanúgy éreznie, gondolkoznia, viselkednie?
És a legfontosabb: mióta kevesebb a nő, ha nincs gyereke? Mióta kussoljon a nő, aki bármilyen okból kifolyólag nem szült?
Anyám ötször szült, háromszor lányt, egyszer fiút, és volt egy halvaszülése is: az egyik testvérünk hét hónapos magzati korban meghalt, ez utóbbiról soha nem beszélt, és mi sem kérdezhettük. Anyám sem kérdezte meg tőlünk soha, mi mikor akarunk utódot hozni a világra, vagy akarunk-e egyáltalán. Egy kívülállónak végképp mi köze hozzá?
A vonat rég beérkezett az állomásra, nem állított fel senki a nem is az én helyemről.
Sőt, közben a húsvét is eltelt, a feltámadás pedig elmaradt.
Hatalmas köveket görgetünk arrébb sírhelyek bejáratából, de nem találjuk a Messiást.
Nincs, aki megváltson bennünket.
Itt maradtunk egyedül a nehéz kövek előtt, amit a másikra dobunk, és nem viseli szívén többé senki a lelki üdvünket.
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
